Úgy éreztem, fel tudnám robbantani ezt az egész tetves helyet! A rohadt életbe is, kik ők, hogy csak úgy ugráltassanak? Idegességemben bőröndömet magam után rángattam, majd megálltam nevelőm irodája előtt.
Bentről már hallottam a banya rikácsoló hangját, ami a tizenhárom év után egyre jobban baszta a fülemet. Alig vártam, hogy megszabaduljak ebből a rohadt porfészekből. De ki ne várná a szabadságot, amit egy másik város nyújthat neki? Fekete pulóverem kapucniját a fejemre húztam, hogy szemeimet alaposan eltakarja. Utáltam, egyenesen gyűlöltem szemeim színét, mert arra a rohadt ribancra emlékeztetett, akit anyámnak hívtak az intézetben.

- Megjöttem... - csaptam be az ajtót, majd az íróasztal előtti székre levágtam magamat. Nem érdekelt, hogy még rajtam és a nevelőmön kívül másik két ember is tartózkodott bent. Kit érdekelnek egyáltalán?

- Dylan Roberts! Már legalább egy órája váratsz minket! Felfogtad, hogy ez mit jelent? - nézett rám nevelőm szikrázó szemekkel, mire én csak horkantottam. Hol érdekelne ez engem?

- Chh! Mintha nem én lennék itt a lényeg. - Cinikus vigyorral néztem a vénség szemébe, majd dacosan hozzá tettem még. - Úgy is megvárnak, ha annyira magukkal akarnak vinni... Már, ha megyek – pillantottam ki hosszú, barna hajam mögül a két idegen férfira. Szemlátomást úgy tűnt, hogy hidegen hagy jelenlétük, de alaposan végigmértem őket. Az egyik húsz-huszonkét év körüli lehetett. Sötétszőke haj és zöld szemek. Ruhája elegáns volt, de mégis modern a mai férfi divathoz képest. A másik idősebbnek nézett ki, talán huszonötnek tippelném. Fekete haj és gesztenyebarna szemek. Ő öltönyt viselt és a földön, a lába mellett volt egy aktatáska. Tisztára, mint egy titkos ügynök. A fiatalabb rám pillantott, mire megajándékoztam egy gyilkos pillantással és elfordultam. Ha szemmel ölni lehetett volna, akkor biztosra vettem volna, hogy már mindenki ezen az átkozott helyen halott lenne! Megforgattam szemeimet, majd előszedtem fülesemet és bedugtam... Vagyis csak szerettem volna, de a hárpia, – aki a Miss Greyson elnevezésre hallgatott – ezt megakadályozta. Kirántotta kezemből a fülhallgatót.
Erre én felbőszülten felpattantam, majd a mahagónifából készült asztalára csaptam és gyilkos tekintettel őt néztem.

- Senki... Ismétlem, senki sem nyúlhat büntetlenül a cuccaimhoz! Vén banya... – sziszegtem a fogaim között, majd a csendben ücsörgő két fiatal férfira néztem – Na, mi lesz már? Meddig akarjátok még a seggeteket növeszteni itt? Rohadtul nem érek rá veletek foglalkozni egész nap – néztem rájuk felhúzott szemöldökkel, mire az egyik – vélhetőleg az idősebb – felém nézett és megeresztett egy kedves mosolyt.

Komolyan, az ilyenektől hánynom kellett. És ezek nevezik magukat a testvéreimnek, akiket a büdös életben nem láttam még? A napokban sokan mondták nekem, hogy próbáljam meg átérezni az ő helyzetüket. Azt, hogy nekik mennyire nehéz és a többi hülyeség. Én értsem meg az ő lelki világukat, mikor négy évesen engem hagytak az intézet ajtajában? Szánalmas... Tizenhárom év után ide tolják a gazdag kis seggüket és azt hiszik, hogy ezzel minden el van intézve? Hát nagyon tévednek, ha azt gondolják, hogy majd én szépen behódolok a „bátyáimnak”! Felejtsenek el inkább...

Egy óra kínkeserves papírmunka után indultunk is. A két srác, becses nevükön Christian és Daniel Roberts már a kocsiban ültek és türelmesen vártak rám. Várjanak csak, ha annyira szeretnének, én ugyan ráérek... A hatalmas kovácsoltvas kapu előtt álltam és a nevelőintézetet figyeltem, ahol eddigi életemet leéltem. Éreznem kellett volna valamit? Nem, egyáltalán nem. Talán szánalmat és megvetést igen, de mást nem tudtam. Ez a hely a poklok pokla volt számomra. Az itt töltött idő teljesen átformált. Már nem ugyan az a kis kedves, aranyos és mosolygós kislány vagyok, aki tizenhárom évvel ezelőtt belépett ide. Korán sem az vagyok...

Felsóhajtottam, majd a fekete BMW-re pillantottam, ami mögöttem állt. Egy új és merőben más élet vár rám, ha beszállok abba a kocsiba. Féltem... Igen, a nagyszájú Dylan Roberts félt elhagyni megszokott életét és az intézet hierarchiájának legtetejét is. Gyűlöltem azokat, akik erre a helyre juttattak. Gyűlöltem őket, mert eldobtak maguktól a szüleim és nem kellettem soha senkinek. Megvetettem a kocsiban ülő két srácot is, pedig ők nem tehettek róla.
Az emlékeim zavarosak voltak. Semmi másra nem emlékszem, csak arra, hogy sírtam és a macimat akartam. Egy férfi adott egy plüsst, majd egy fiatal nő átölelt és kézen fogott, hogy aztán az ajtónál hagyjon és örökre elfelejtsen. Életem első és legborzalmasabb emlékei ezek. Felnéztem a fekete égboltra, ahol a Hold teljes egészében vigyorgott rám. Nem is vigyorgott... Már szinte kiröhögött. Dacosan bámultam a képembe kacagó égitestet, majd idegesen körbepillantottam és észrevétlenül becsúsztattam egy levelet az intézet postaládájának rejtett részébe, amit csak mi ketten ismertünk, hisz mi készítettük el. Reméltem, hogy az illető elolvassa és utánam jön mihamarább...

Beszálltam a kocsiba, majd bevágtam az ajtaját, felraktam lábaimat a hátsó ülésre és elfeküdtem hátul, majd kapucnimat ismételtem a fejemre húzva kezdtem üvöltetni a rockot a fülemben. Per pillanat hidegen hagyott a két srác, most nem számított semmi más csak az, hogy mihamarabb találkozhassak D.-vel. Ez volt egyetlen és legfőbb célom...

Következő > 
Vissza a főoldalra >
                                                                                                     

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés