Megérkezésem estéjén leléptem és kiraboltam egy gazdag pasit, ráadásul valószínű, hogy megint köröz a rendőrség... Hát, mit ne mondjak, büszke voltam magamra. Szegény bátyáim nem tudták még, hogy mennyire kemény fába vágták a fejszéjüket. De nem aggódtam emiatt, hisz úgy is megtudják. Előbb vagy utóbb, de inkább most...

Dake vigyorogva nézett Christianra és az barna hajú idegenre.
- Na, mi van? Odafagytatok? - nevetett pimaszul, mire én mellkason könyököltem. - Hééé, édes! - nézett rám úgy, mint egy ma született bárány, de felesleges volt. - Okééé! - nevetett újra.
- Dylan, nem szeretném ismételni magamat... - sóhajtotta bátyám. - A rendőrség beállított hozzám, mert a személyleírás alapján beazonosítottak.... - Erre kénytelen voltam felröhögni.
- Na, végre! Valamit legalább jól csinálnak – nevettem gúnyosan, mire csak egy szúrós pillantást kaptam cserébe.
- Az Istenit! - rivallt rám hirtelen. - Alig vagy ebben a városban egy napja, de már is akkora bajt kavartál, hogy a rendőrség is tudja, hogy hol keressen – fogta fejét. - Rosszabb vagy, mint Anthony – túrt bele hajába.
- Hé, haver! - mordult fel a barna. Legalább megtudtam a nevét. Ez is valami... Ránéztem és leszarva, hogy illik vagy sem, alaposan végigmértem. Magas volt és igen izmos. A kabát és a ruha rétegek alatt le mertem volna fogadni, hogy egy kidolgozott test lapul. Ahogy feljebb emeltem tekintetemet arcát is megnéztem. Enyhén borostás arc, barna szemek és hozzá passzoló ébenfekete haj. Egész jó, csak nem nekem.
- Bocs – nyögte Chris, mire megforgattam szemeimet. Ha nem tudnak elfogadni, akkor hagyjanak az utcán vagy bánom is én. Csak szálljanak le rólam végre...
- Figyi, nem kell engem pátyolgatni! Jól meg voltam egyedül eddig is! Ha tizenhárom évig tojtatok a fejemre, akkor le lehet akadni rólam – morogtam, majd inkább Dake felé fordultam. - Megkaptad a levelemet? - kérdeztem csillogó szemekkel.
- Csak nem hiányoztam? - vigyorgott önelégülten, mire bólintottam. - Persze, hogy elolvastam... - mondta egyszerűen, majd átkarolt. Szemeiben furcsa fény csillant meg, de be tudtam annak, hogy a Hold rávilágított arra. Pedig akkor óriásit tévedtem...
- Dylan, kérlek, menjünk haza – nézett rám kérlelően, mire egy pillanatra talán megsajnáltam. Fenéket! Nem érdemli meg az ÉN sajnálatomat. Fülem mellett elengedtem minden egyes szavát. Hadd szenvedjen! Most rajtuk a sor...
- Dake, ugye én is hiányoztam neked? - Úgy tekintettem fel rá, mintha válaszától függene az egész életem. Sok mindent köszönhettem neki. Ha nem karol fel négy évvel ezelőtt, akkor már rég megőrültem volna vagy egyszerűen már nem is élnék.
- Ne kérdezz butaságokat – szorított mellkasához, ami nagyon furcsa volt számomra. Nem értettem, hogy mért viselkedik így, de ami a legjobban dühített, hogy nem válaszolt.
- Te meg ne térj ki a válasz adás elől – toltam el magamat. Láttam, hogy megmozdulnak ajkai, de hang nem jött ki rajta. Csalódottságot éreztem, de visszavágni már nem volt időm.
- Jól van! Elég ebből a nyáladzásból! - kapta el karomat Anthony. - Christian hozzád beszél, te meg itt enyelegsz ezzel a bájgúnárral! Szánalmas - morogta, majd szó szerint elrángatott Dakota mellől. Ez volt az a pont ahol elegem lett. Ki a fene ez a bunkó pöcs, hogy csak így, hozzám érjen?
- Engedj el vagy nagyon megbánod és garantálom, hogy csak keresztapa leszel! - Idegességemben kapálóztam, de ez a rohadék lefogta a karjaimat.
- Fenyegetőzhetsz kedvedre nyugodtan, de én most akkor is beültetlek abba a kocsiba – mondta egyszerűen és egyre jobban távolodtunk Dake alakjától, aki úgy állt ott, mint fasz a lagziban. Azt hittem, hogy legalább utánam kiált vagy megállítja ezt a vad barmot, de semmi. Sírásra görbült a szám, de nem engedtem meg magamnak. Nem! Megfogadtam, hogy soha nem ejtek több könnycseppet senkiért sem...
- Eressz! - sziszegtem és nem akartam mást csak eltűnni innét. A világ másik felére menekültem volna, ha engednék...
Anthony nem sokat teketóriázott, azonnal a kocsi hátsó ülésére pakolt, majd beült mellém. Komolyan mondom, olyan, mint mikor az őrsre visznek. Nevetséges... Chris beült a volán mögé és, mint egy rabot, elszállítottak a börtönbe. Végül is az voltam, egy kibaszott fogoly. Saját életem börtönében raboskodtam és ebből nem volt már menekvés...

Az ablakon bámultam kifelé és az út mellett elsuhanó házakat néztem. Mikor megérkeztünk újdonsült otthonom felé, a fekete BMW megállt, a srácok kiszálltak a kocsiból, de még mielőtt én is kijuthattam volna az a fasz rám csapta az ajtót.
- Hé! - kiabáltam, majd egy kattanás jelezte, hogy a kocsiban ragadtam. Nem hittem el, hogy ezek ketten most komolyan bezártak. Anthony rágyújtott, majd közel hajolt az ablakhoz és egy vigyor kíséretében bemutatott nekem.
Csak jussak ki ebből a nyavalyás csotrogányból! Esküszöm, hogy szétrúgom a seggét!
Christian és a cigis alakja egyre távolodott, majd megálltak. Vélhetőleg beszélgetni kezdtek. A párás ablakot letöröltem, így – ha csak egy kicsit is –, de láthattam őket. Komolyan nem értettem ezt a logikát. Elrángatnak Daketől, majd hazahurcolnak, DE a kocsiból már nem engednek ki. Idióták... Végül is csak tíz percre hagytak magamra, Chris kinyitotta az ajtót, de nem szálltam ki.
- Dylan, szállj ki a kocsiból, kérlek – mosolygott bátyám, de én nem szálltam ki a járműből. Helyette inkább kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen, majd bakancsos lábaimat az anyósülés fejtámlájára raktam, ezzel a vajszínű kárpitot összemocskolva.
- Én jól meg vagyok itt is – mosolyogtam gúnyosan bátyámra, mire csak beletúrt szőke hajába. Úgy láttam, hogy nem nagyon tud mit kezdeni egy lázadó tinédzserrel. Már épp nyitotta volna száját, de a barna megelőzte.
- Haver, jobb ha te félre állsz, mert kedvességgel soha a büdös életbe nem fogsz menni semmire ennél a libánál... - Mikor ezt meghallottam tényleg azon a szinten voltam, hogy megütöm, de jól tudtam, hogy nem érné meg. Felesleges erőpazarlás ez az alak...
Már épp levettem lábaimat az ülés támlájáról, mikor megint valaki rongybabának nézett. Hát menten eldurrant az agyam!
- Engedj el! - kiabáltam, mint egy őrült. Nem szerettem ha hozzám értek. Főleg nem az ilyen cigis seggfejek, akik azt hiszik, hogy övék a világ. - Engedj már el! - kiabáltam és rángattam karomat, ahogy csak bírtam.
Anthony nem engedett el. Karomnál fogva rángatott végig a kis járdán, egészen a kovácsoltvas ajtóig. - Christian! Szólj az idióta haverodnak, de azonnal! - kiabáltam idegesen, míg el nem engedett. Ekkor már rég a házban voltam, Chris pedig sehol.
- Nem kell betojni, csak beáll a garázsba. - Levette kabátját, majd ledobta az egyik székre. Bakancsait lerúgta, mire én felhúzott szemöldökkel néztem rá. Sóhajtva az emelet felé indultam, de megállított.
- Mi kéne? - köptem oda neki, mire egy vigyor jelent meg arcán, ami nem tetszett.
- Én a helyedben vigyáznék, hogy milyen stílusban beszélek, mert... - Nem tudta befejezni, mert megjelent Christian.
- Tony hol va... - kérdezte volna, de mikor meglátott minket, elmosolyodott. Nem értettem, hogy hogyan képes még ezek után is mosolyogni. Álszent idióta! Felém nézett, majd elém állt. - Dylan, nagyon szépen kérlek, hogy engedd meg, hogy segítsek... - nyújtotta felém kezét. Az erős tenyerére szegeztem tekintetemet és egy pillanatra elgyengültem kedvessége hallatán, de mégse. Erősen ellöktem kezét, majd feltrappoltam a szobámba és becsaptam magam mögött az ajtaját. A kulcsot – tanulva a hibámból – benne hagytam, majd az ablakhoz léptem, hogy ismét levegőhöz jussak...

Szívem szerint ordítottam volna, mikor megláttam a hatalmas lakatot az ablakon. Mind két kezemmel barna hajamba túrtam és idegesen járkáltam fel s alá. Levegőt... Levegőre volt szükségen, hogy megnyugodjak, különben meg fogok bolondulni. Igen! Ki kellett jutnom innét, de azonnal. Légszomj lett úrrá rajtam és eszeveszett módjára kapkodtam a levegőt. Azonnal lerántottam magamról kabátomat. Tüdőm sípolni kezdett a levegőhiánytól. Legalábbis én azt hittem, hogy attól fuldokoltam. A friss levegő most életbe vágóan fontosnak találtatott számomra, mint eddig bármikor máskor.
Bezártak! A rohadt életbe, de miért? Miért kellett elhagynotok? De, ami a legfontosabb... Mért kellek most mégis? Annyi éven keresztül hagytak szinte élettelenül. A létezésemről se tudtak, de most mégis...
Biztosra vettem, hogy ha nem szabadulok meg erről a helyről, akkor hamarosan megőrülök. Megőrülök és talán újra visszakerülök az intézetbe. Talán ez lett volna a legjobb. Egy olyan világ, ahol nem kergetnek álmaimban szörnyű árnyak. Öntudatlanul lebeghettem volna a tehetetlenség mocsarában...
***

Álmatlan éjszakákat töltöttem bezárva a szobámban. Nem nyitottam ajtót senkinek és még enni se ettem. Nem érdekelt semmi se csak egy dolog. Kijutni ebből a pokolból! Az ember kibírja akár egy hétig étel nélkül és három-négy napig folyadék nélkül is akár, de én tovább feszítettem a határaimat. Az ablak még mindig lakat alatt volt, az ajtóm kulcsra zárva. Se ki, se be!
Makacs voltam, mint egy öszvér és nem vettem észre, hogy ezzel nem csak a körülöttem lévőknek ártok, hanem magamnak is. Be kellett, hogy valljam, igazság szerint az nem is lett volna akkora probléma. Ha meg halok, hát ez van! Könnyebb lesz mindenkinek...

Ezekkel a gondolatokkal bámultam az ajtót, de az meglepetésemre megmozdult. A kilincs idegesen rángatózott a tokjában, mire én felültem és fülelni kezdtem. Daniel lágy hangját hallottam a túloldalról szólni.
- Dylan, ne légy balga. Nyisd ki az ajtót! - kérlelt, de mind hiába. Amit én a fejembe vettem az úgy is marad. Nem szólaltam meg. Felesleges szájtépésbe nem akartam belekerülni. - Dylan... - Hallottam hangján, hogy már kezdi három nap után feladni a reményt. Az ajtóban álló árnyék pár pillanat múlva tova tűnt. Ekkor Daniel hangja ismét felharsant, de most másképp. - Katherine!
- De mért ne próbálhatnám meg én is? - Egy fiatal lány hangjára lettem figyelmes, akiét eddig még soha nem hallottam. - Daniel, Édesem! Hadd próbáljam meg! - A lány hangja nem tűrt meg semmi -féle ellenkezést.
- Rendben... - Idősebbik fivérem léptei távolodni kezdtek, majd teljesen elhalkultak és helyét átvette a csend. Na, persze! Csak szerettem volna azt hinni! A kint ácsorgó liba megszólalt, de be kellett, hogy valljam a hangja nem volt annyira irritáló, így önkéntelenül is, de rá figyeltem.
- Szia, Dylan! Katherine vagyok, Daniel menyasszony! Hallottam, hogy már három napja bezárkóztál ide. Nem vagy éhes? - kérdezte hihetetlen kedvességgel hangjában, de nem válaszoltam neki. Hadd tudja meg ő is, hogy ki is vagyok én! - Rendben. Ha nem vagy éhes, akkor szomjas biztosan... Esetleg nem innál meg velem egy forró, habos kávét? - Nem értettem, hogy mért ilyen közvetlen velem, mikor csak most hallott felőlem először.
- Ha ez valami olcsó trükk, hogy kinyissam az ajtót, akkor el kell, hogy keserítselek, mert felesleges próbálkoznod... - epéztem, mire csak felnevetett.
- Ha valóban felesleges lenne, akkor nem állnék itt. De tudod, mit? Inkább leülök, úgy talán könnyebb... - nevetgélt, amit tényleg nem tudtam hová tenni. Ez a csaj tuti, hogy valami agybajos... - Akkor, ha nem akarsz kávézni, akkor beszélgessünk.
- Minek? - forgattam szemeimet, amit nem láthatott.
- Szerinted miért szoktak beszélgetni az emberek? - kérdezte lágy hangján.
- Én maximum kiabálni szoktam... - vetettem oda. - De mi vagy te? Valami nyavalyás pszichológus?
- Dehogy vagyok az! - nevetett a túloldalról. - Csak azt szeretném, hogy megigyál velem egy kávét. Ennyi az egész... - Idegesen toporogtam az ajtó előtt. Valamiért késztetést éreztem, hogy kinyissam az ajtót neki.
- Miért nem hagyod, hogy a többiek intézzék el ezt? - kérdeztem és itt arra is utaltam, hogy Daniel és Christian feladata lenne engem kicsalni a szobámból, nem pedig ennek a tyúknak.
- Őszintén... Mert akkor egész életedben itt dekkolhatnál – nevetett, mire én is elmosolyodtam.
- Szóval balfasznak tartod őket. Értem én... - kuncogtam halkan.
- Nem, csak éppenséggel nem értenek meg egy hozzád hasonló, meggyötört lányt. Próbálják, de nem értik... - halkult el hangja, majd újra elevennek tűnt. - Nos? Akkor megisszuk azt a kávét végre vagy ott akarsz dekkolni, addig amíg bezár a kávézó? - kérdezte megrovó hangon.
Komolyan, már nem értettem semmit se. Hidegen hagyott a két srác, de ez a lány más volt. Talán ő képes lesz megérteni és tudtára adni a világnak, hogy mit is érzek?
A kulcsot a zárban elfordítottam, majd lassan kinyitottam az ajtót... Egy fiatal, Chrissel egy korú lány ült az ajtóval szemben, de mikor meglátott azonnal felpattant. Hosszú, aranyszőke haja selyemként omlott vállaira. Méz barna szemeiben pajkos fény csillogott.
- Katherine vagyok, de szólíthatsz Kate-nek is – mosolygott. - Te biztosan Dylan vagy – mondta, majd kezét nyújtotta felém. Jó, oké! Ezt már inkább hanyagoljuk. Attól, hogy kinyitottam neki az ajtót, az nem jelentette azt, hogy egyből puszipajtások lettünk. Eltoltam kezét, amit ő egy halvány mosollyal visszahúzott. - Vedd a kabátodat! Indulunk! - nézett rám vigyorogva, mire felhúztam a szemöldökömet.
- Mégis hova? - flegmáztam. Általában az embereknek se kell több. Stílusomat és modoromat látva/hallva menekülnek tőlem, mint a pestisestől, de ez a lány nem.
- Hát kávézni, te buta! - nevetett. - Lent megvárlak. Gyorsan kapd össze magadat! - kacagott, majd leszaladt a lépcsőn.
Na, jó! Most vagy én vagyok ekkora hülye, hogy nem bírtam felfogni ezt, vagy a csaj dilis? Igen! Biztosan nem velem van a baj! Komótosan visszaléptem a kabátomért, majd felhúztam bakancsomat és lassan lesétáltam a lépcsőn, egészen a bejárati ajtóhoz, ahol Kate már vár.
- Mehetünk? - Kérdezte vidáman, mire csak lesajnálóan néztem rá, de úgy vettem észre, hogy hidegen hagyja. Megindult a kijárat felé én pedig követtem.

Együtt indultunk meg a sötét utcán a kávézó felé. Nem szóltam egész úton egy szót se, de ő se hozzám. A havat rugdostam minduntalan és fel nem tudtam fogni, hogy ez a nevetségesen vidám lány hogyan volt képes rávenni pár perc alatt arra, hogy kijöjjek menedékemből... Rengeteg érzés kavargott bennem és próbáltam megfejteni életem eddigi tetteit. A pénz ott lapult a zsebemben, de mikor a másikba nyúltam ujjaim egy papírba ütköztek. Óvatosan széthajtottam és egy telefonszámmal ellátott üzenet volt benne.

„Hívj Fel!”