Már a kávézó ajtajában álltam és Kate be is ment rajta, de amint észre vette, hogy kint állok a hidegben, megfogta csuklómat és behúzott a melegre.
- Feltartod a sort – kuncogott halkan, majd egy asztalhoz vezetett miközben én morogtam, de nem szóltam egy szót se hozzá. Levettem a kabátomat és arra vártam, hogy végre elhúzhassak telefonálni. Ennél még a plafonról lógó légypapírt is élvezetesebb volt szemlélni, pedig december közepe volt. Ilyenkor nincsenek legyek.
Undorító!
Kirázott a hideg és már több, mint tíz... Igen, tíz perc után én nagyon untam az ittlétet, de ez érthető is volt, hisz várják a hívásomat. Körbe járattam a helyen a szememet. Kellemes hangulatú volt. Kissé a középkorra hasonlított, bár lehet, hogy én tévesztettem el. Párnázott székek és kanapék szolgáltak arra, hogy a vendégek helyet foglaljanak. Sötétbarna falak, néhol bézs sarokfestéssel. Nem volt túl világos. Az emberek nyugodtan tudtak beszélgetni és ahogy láttam dugig volt a hely. Lágy zene szólt, ami akaratom ellenére megnyugtatott. A pultnál fiatalok beszélgettek és a pincér épp felvette, amit kértek.

Kate hamarosan meghozta a rendelést... ja, igen a „rendelést”. Nem olvastam az itallapot, szóval nekem aztán mindegy volt, hogy mit rak elém, de ha szar, akkor maximum ráborítom. Viszont mikor megláttam a bögre gőzölgő forrócsokit, tejszínhabbal a tetején, elmosolyodtam. Az intézetben az ilyen dolgok kiváltságnak, már-már luxusnak számítottak számomra, csak néha tudtam kiszökni, ha Dakevel voltam... khm... Nos, igen, voltam.
Percekig csak kavargattam a forró csokimat és a tetejéről lekanalaztam a habot. Éreztem, hogy a lány figyel és arra vár, hogy megszólaljak, de nekem ez a helyzet tökéletesen megfelelt, amíg nem éreztem azt, hogy nem tudok tovább várni. Felhúztam a forró italt, ami égette a nyelőcsövemet, de nem érdekelt. Felkaptam a kabátomat, majd felálltam.
- Ki megyek a mosdóba! - mondtam egyszerűen, majd annak irányába haladtam. Magamra zártam az egyik fülke ajtaját és tárcsázni kezdtem a kis cetliről a számot. Kicsengett. Nem kellett sokat várnom, hogy valaki beleszóljon. Nyeltem egyet, mert azt hittem, hogy Dakota fog beleszólni, de csalódnom kellett. Egy eltorzított, mély hang szólalt meg a vonal másik oldaláról, de annyira baszta a fülemet, hogy eltartottam onnét.
- Ennyire nem lehet idegesítő ez a hang, Dylan! - mondta nyájasan a hang a telefonban. Ja, már amennyire eltorzult hangján keresztül ki lehetett hallani azt.
- Ki maga és mit akar? Hol van Dake? - kérdeztem, mert ezer százalékra vettem, hogy ő hagyta a cetlit a zsebemben. Efelől nem volt kétségem, csak tudnám, hogy akkor ez az alak minek szórakozik velem.
- Mindent a maga idejében... Először is rázd le azt a szőke picsát. - Amint ezt kimondta kopogást hallottam és tudtam, hogy Kate az.
A picsába már, hogy nincs egy perc nyugta az embernek egy nyamvadt mosdóban se!
- Dylan, odabent vagy? - kérdezte kopogva. Szemeimet forgattam, majd felsóhajtottam.
- Ja, nem fulladtam még bele, szóval el is mehetsz... - morogtam, majd mikor hallottam, hogy lassan távozik, újra fülemhez emeltem a telefonom. - Most?
- Gyere ki, majd újra jelentkezem! - A telefon úgy berecsegett, hogy azt hittem menten a földhöz vágom.
Ne süketítsen meg ez a fasz!
Kinyomtam, majd kiléptem a fülkéből, kezet mostam és a tükör előtt igazgattam göndör hajamat, míg az összes plasztik picsa ki nem illegett az ajtón. Gonosz dolog lenne tőlem ha úgy, puszta véletlenségből kirúgnám egyik-másik sarkát? Valószínű, hogy igen, szóval inkább kihagytam.
Fejen csaptam magamat, mikor megláttam, hogy ez a liba ott szobrozik a pult mellett és engem vár. Komolyan mondom, hogy nincs szabadságom, amióta itt vagyok! Nem fogom hagyni, hogy ettől is megfosszanak... Soha! Nyakig húztam kabátomat, majd a tükör melletti kis ablakhoz léptem. Csak egy picit kellett kinyújtanom a karomat, hogy megbillenjen és kinyíljon. Felhúztam magamat, majd egy ügyes mozdulattal kint is voltam. Egy kis lámpa égett tőlem pár méterre, ami erősen meg akarta adni magát. Telefonomat figyeltem és már este tíz óra volt. Ekkor kaptam egy SMS-t.

„Menj be a melletted lévő kis utcába, majd haladj egészen addig, amíg el nem éred a parkot.”

Mivel kíváncsiságom eléggé nagy volt, így követtem az utasítást és elindultam. Tudtam, hogy ezért hatalmas fejmosást fogok kapni Christől és Danieltől, de nem érdekelt. Mondhatni magasról tojtam a fejükre. Az meg, hogy az a csaj annyira hiszékeny, hogy egyedül hagyott... Hát legyen az ő gondja.
Nem sokára havazni kezdett és fejemre húztam a kapucnimat, de barna hajamat lassan beborították a hópelyhek, melyek azonnal el is olvadtak. Ahogy haladtam a park felé csak remélni tudtam, hogy nem tévedek el... Tudni akartam, hogy ki telefonált! Tudni, hogy ki az, aki látni akar itt és most...

Ott álltam a pad mellett és idegesen doboltam lábammal, mert már fél órája nem jelentkezett. Ezt utáltam az emberekben! Soha nem képesek sehová se időben érkezni és ez az agyamra ment! Már komolyan ott tartottam, hogy nem fog érdekelni és elmegyek, de ekkor újabb SMS érkezett.

„Fordulj meg!”

Azonnal megpördültem és szembe találtam magamat egy kapucnis alakkal, aki közvetlen mögöttem... vagyis most már előttem állt. Magabiztosan néztem rá. Nem fog megijeszteni ez az alak.
- Mit akar és ki maga? - kérdeztem hidegen. Tekintetem jegesebb volt, mit a kinti időjárás, ami lassan kisebb hóviharrá alakult. Az alak levette fejéről a kapucnit és a kendőt is arca elől. Dermedten álltam, mint akibe belefagyott a szó... Meg akartam szólalni, de nem tudtam. Annyira megbabonázott az a gyönyörű tengerkék szempár, hogy nem tudtam parancsolni testemnek. Nyakába ugrottam és szorosan átöleltem, mint, aki soha nem akarja őt elengedni. Óvatosan eltolt magától, majd mielőtt kérdezni tudtam volna, megcsókolt. Percekig csókoltuk egymást és ez már nagyon hiányzott. Életemben nem szerettem senkit ennyire, mint ezt az alakot. Fájt, hogy el kellett hagynom őt, de itt volt és ez a lényeg... Semmi más, csak Ő!
- Még mindig ugyan olyan szenvedélyes vagy – nevetett halkan.
- Te sem panaszkodhatsz – nevettem és úgy viselkedtem, mint egy kis tini, aki első szerelmével újra találkozik... Várjatok egy kicsit! Röhejes, de igaz! Nekem Dakota volt életem első és eddig egyetlen szerelme. Sok mindenen mentünk keresztül és neki köszönhettem az életemet szinte, de szerintem ezt már mondtam.
- Gyere... - karolt belém, mire kíváncsian felpillantottam rá. Szemeiben pajkos fény csillogott és vigyorgott. Lassan megindultam mellette.
- Mire készülsz? - Tudni akartam, hogy mit forgat a fejében, de mint mindig, most se tudtam belelátni. Lemondóan sóhajtottam mikor nem válaszolt. Beültetett a terepjáróba, majd elindult a kocsi...

***

Kiszálltam a járgányból és ámuldozva néztem a hotel bejáratát, ahol megálltunk. Körbe fordultam a havas parkolóban, majd csillogó tekintettel néztem, ahogy Dake átadja a kulcsokat egy férfinak, aki leparkol a kocsival.
- Honnan van?
- Nem kell tudnod róla. - Mellém lépett, majd magához rántott és gyengéden megcsókolt. - Csak rám figyelj, Dylan – vigyorgott csábítóan. Bólintottam, mire elindultunk a bejárat felé. Hatalmas lámpák fénye világított az előtérben, mire hunyorognom kellett, hogy láthassak bármit is. Hálát adtam Istennek, hogy pár percen belül megszokta szemem a világosságot. Daket figyeltem, aki mellettem állt. - Maradj itt, nemsokára jövök. - Lassan végigsimított az arcomon és alsó ajkamon, majd a pulthoz sietett.
Körbe pillantottam, majd halkan füttyentettem a hely láttán. Kristály csillár a mennyezeten és fa burkolat volt a falak mentén. Igazi öt csillagos szállodának néztem ezt a helyet. Füttyentésemre a biztonsági őr felém nézett nem sokára. El se hittem, ami ezek után történt. A nagy darab, benga állat odalépett mellém és gyanakvóan nézett rám.
- A hölgy nem ide való! Kérem, hagyja el a hotel területét. - Úgy nézett rám, mint egy véres rongyra. Mi a fenét akar ez tőlem? Ne szórakozzon már, mert eskü leköpöm. Legszívesebben a képébe röhögtem volna ennek a szerencsétlennek, de nem tettem. Levettem fejemről a kapucnit, majd enyhén vizes hajamba túrtam.
- Miből gondolja, hogy nem vagyok ide való? - kérdeztem összeszűkült szemekkel. Színpadiasan végignéztem magamon, mint, aki nem érti, hogy mi a gond. Nem, egyáltalán nem úgy néztem ki, mint egy nyaralni vagy telelni vágyó vendég. Kopott és szakadt fekete farmerom oldalán vastag lánc lógott. Acélbetétes bakancsom enyhén sáros volt, ami nyomot hagyott a márvány padlón.
Ki nem szarja le a hülye padlójukat? Erre van a takarító, vagy tévednék? Tájékoztasson legközelebb valaki, ha igen...
- Csak rád kell nézni... - Mi a fene? Már tegez is? - Egy drogos kis szakadt csitri vagy, látom. Jobb lenne ha elhúznál! Nem akarom rajtad kipróbálni az új kis barátomat... - húzta szét egyenruhája kabátját, ahol egy fekete gumibot díszelgett övére erősítve.
- Maga most megfenyegetett? - kérdeztem szinte röhögve. Pofám leszakad mindjárt! - Ide figyeljen... - sziszegtem és közel léptem hozzá. Fiatal volt, alig lehetett huszonhét éves. - Senkitől nem tűröm, hogy így beszéljen velem! Főleg nem egy senkiházi biztonsági őrtől! - Elkaptam nyakánál ingét és kicsit megemeltem. Verekedős gyerek voltam kicsinek is. - Világos voltam? - Elengedtem a ruháját, majd hátrébb léptem. Épp időben, mert Dakota és egy öltönyös alak közeledett felém. Felé pillantottam és elmosolyodtam. A biztonsági őr, aki időközben visszalépett az ajtóhoz, még mindig figyelt. Ránéztem, majd önelégülten bemutattam neki a nemzetközi jelzést csak, hogy diszkrét és visszafogott legyek.
Velem aztán nem jó szórakozni!
Átkaroltam Dakota derekát. Éreztem, hogy izmai megfeszülnek ettől. Talán valami gond van? Régóta ismertem és tudtam, hogy valami nincs rendben. Erre még rá fogok kérdezni. Eközben a fekete öltönyös férfi a kezével intett.
- Jöjjenek, a szoba már csak önökre vár - mosolygott a kissé öreg, őszülő férfi.
A hotel liftjében lágy zene szólt, ami megnyugtatott, de mégis lábammal doboltam. Megálltunk a harmadik emeleten és az ajtó csilingelve kinyílt. Csokoládé barna szőnyegen haladtunk végig, ami illett a bézs színű falakhoz. A sötét fa borítás itt is megjelent a falak mentél. Festmények sorakoztak a falon. Nem olcsó festmények...
Megálltunk egy ajtó előtt, amire a negyvenes szám volt írva. Kitárta az ajtót a férfi és én beléptem rajta. Nem voltam oda a csili-vilis, puccos dolgokért, de ez a szoba állatian nézett ki. Sötét, mély, határozott színek mindenhol. Főleg a fekete és a mélykék meg a szürke dominált a szobában. El voltam képedve ettől a szobától és már annyit járkáltam benne, hogy nyomokat hagytam a szőnyegen is.
- Bassza meg! - szitkozódtam, majd lekaptam bakancsomat és a sarokba hajítottam. Kattanást hallottam a hátam mögül és megfordultam. Dake bezárta az ajtót, mire elvigyorodtam. Odasétáltam hozzá, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Viszonozta és azonnal ölbe kapott. Ráfektetett az ágyra és tovább csókolta nyakamat. Ahogy ránéztem teljesen elvesztem a pillantásában. Félhomály volt a szobában, de pont láthattam azokat a csodálatosan csillogó szemeket. – Dake... - mondtam ki nevét szerelmesen.
- Ssssh! - Mutató ujját ajkaimra helyezte, majd elvigyorodott. Tökéletes fogsora még így is látszott a sötétségben. - Ne törődj semmivel, csak velem... - suttogta, majd szenvedélyesen megcsókolt. Beletúrtam hajába, ami selymes és puha volt, mint mindig.
Négy éve elvarázsolt ez a férfi. Olyan volt számomra, mint a drog és nem tudtam betelni vele, amikor velem volt. Többet és többet akartam... A pillanat tökéletes volt és nem törődtünk semmi mással csak egymással...
Nem sejtettem, hogy talán ez az utolsó szenvedélyes éjszaka, amit együtt tölthetek vele...

***

A nap fényesen ragyogott az égen... Legalábbis fénylett volna, de a hatalmas, szürke hófelhők teljesen eltakarták azt. Ajtó csukódott, de nem törődtem vele. A gondolatra, hogy Dakota Prinstone itt fekszik mellettem szívem megtelt örömmel. Hamarosan vissza aludtam...
Álmomból ismét felriadtam, majd kinyitottam szemeimet. Bár ne tettem volna. Ő már nem volt itt... Elment... Itt hagyott...
Pillanatokig csak néztem magam elé, majd felültem. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy felfogjam, hogy mi történt most. Kitakaróztam és fehérneműmet kezdtem keresni. Az egész rohadt szobát végig túrtam mire megtaláltam az ágy alatt... Értitek? Az ágy alatt! Hihetetlen. Magamra kaptam, majd körbe jártam az ágyat a többit keresve, de tekintetem megakadt egy borítékon. Az én nevem volt rajta és egy monogram.

„Drága, kicsi Dylan...

Mikor ezt a levelet olvasod, én már a határon túl leszek. Új életet kezdtem, nélküled. El se hiszed, hogy mennyire szeretném most látni az arcodat, miközben olvasod ezt. Tudod egyszerűen el se hittem, hogy ennyi éven át tudtalak hülyíteni, kicsi Dylan. Igen, már hónapok óta terveztem, hogy magadra hagylak, de a testvéreid belerondítottak a tervembe. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a leveledet és a tudat, hogy össze törhetlek csak még erősebb volt bennem. Azért jöttem vissza hozzád, hogy még egyszer utoljára láthassam azokat a fűzöld szemeket és téged... a testedet. Ennek vége van, szóval ne keress és ne is telefonálj. Nem érdekelsz többé!
Ég veled kislány, vigyázz magadra!

Ui: A borítékban van egy kis pénz. Köszönöm az utolsó éjszakát, Drágám!

D.”

Nem akartam hinni a szememnek. Egyszerűen képtelenség, hogy az a Dake, akit annyi éven át ismertem és szerettem tőrbe csalt és kihasznált. Nem! Nem! Nem! Pillanatokig fel se fogtam, hogy mit olvastam, majd agyam és végül szívem is rájött. Egy selejt vagyok... Nem kellek senkinek és semminek!
Éreztem, hogy a sós könnyek most égető csíkot hagynak arcomon. A levél kiesett a kezemből és sírni kezdtem. Keservesen sírtam és agyam teljesen elborult. Azt se tudtam, hogy mit csinálok. Törtem, zúztam a lakosztályban és a borítékot a pénzel együtt ketté téptem és elhajítottam.
Mégis mit jelentsen ez? Kifizetett, mint egy utolsó szajhát? Ennyit értem neki? Egy kibaszott éjszakára voltam csak jó? Arra, hogy kedvére játszhasson velem, majd összetörjön?
Fejemet fogva estem térdeimre és nem kaptam levegőt. A kín, a bennem tomboló érzések ki akartak törni és én engedtem, hadd szálljanak szabadon! A veszteség, ami szívemet és lelkemet érte egyszerűen nem hagyott nyugodni. Dake magával vitte szívem egészét és lelkem egy darabját. Mi értelme van szív nélkül élni, ami már nem lát mást csak kínt és szenvedést? Nélküle vége az életemnek... Vége mindennek...
Felálltam és magam elé bámultam hosszú percekig, de lehet, hogy órákká nőtték ki magukat. Nem tudom... Megállt az idő és a tér. Semmi nem volt körülöttem csak életem értelme. Ő! Lepergett előttem eddig minden... Ahogy kézen fogva bevezetnek négy évesen az intézet kapuján, majd magamra hagynak. Túl kellett élnem mindent és mindenkit. Aki erős életben marad, aki gyenge az elbukik. Én erős voltam mindvégig, de most ennek is vége. Haldoklom! Szívem helye egyre jobban rothad és nem gyógyul be többé...

***

Ropogott a puha hó a talpam alatt. Fájt minden egyes lépés, ahogy a Roberts házat kerestem. Órákig bolyogtam a városban, de megtaláltam a kávézót és onnét már eltaláltam. Olyan voltam, mint egy élőhalott, akinek kitépték a szívét, ami még mindig vérzett. Nem éreztem semmit, se hideget, se azt, hogy egy fa ága végigvágta arcomat és a vér kiserkent. A bennem tátongó üresség hatalmasabb volt mindennél, amit el tudnék viselni.
Nem akartam így érezni! A rohadt életbe! Nem akartam ezt!
Belépve a kovácsolt vas ajtón megpillantottam az udvaron egy fekete motort. Végigpillantottam a száguldó halálon, majd önkéntelenül elmosolyodtam. Dakota volt az, aki megtanított motorozni és együtt száguldoztunk a zsaruk elől... Miért gondolok megint rá? Miért hiszem azt, hogy ez csak egy álom és egyszer csak fel fogok ébredni? Hazudtam magamnak...
Óvatosan benyitottam, de nem hallottam semmit se. A fogashoz léptem és megpillantottam Anthony kabátját. Igen! Ez kell most nekem! Kotorászni kezdtem a zsebében, majd megtaláltam a kulcsot. Ki akartam ereszteni magamból minden dühömet és bánatomat. Azt akartam, hogy az egész kibaszott világ tudjon arról, hogy ki is vagyok valójában!
Megint esni kezdett a hó és én a motor felé igyekeztem, majd lassan, biztos léptekkel megindultam vele a kapu felé. Kitártam azt, majd felpattantam és felbőgettem a vadállatot. Sisakot nem vettem, hisz nem volt, de nem érdekelt. Chris és Anthony perceken belül az ajtóban voltak, de már nem tehettek semmit. Még hallottam, hogy a barna kiabál, visszanéztem és mind kettejük alakja egyre halványodott, ahogy távolodtam. Elszáguldottam a hóviharban...

Az utakat róttam már órák óta és egyre fáradtabb voltam, könnyeim minduntalan csak jobban potyogtak. Még fel kellett dolgoznom, hogy kihasználtak és elhagytak. Megint egyedül maradtam... Szívem belesajdult a gondolatba és egyre gyorsabban száguldottam. Fákat láttam mindenhol és a város, ahol eddig tartózkodtam tovább távolodott. Anthony motorja csak úgy falta a kilométereket. Előre néztem, de a szakadó havon kívül semmit se láttam. Gondolataimba beférkőzött egy kék szempár... Kék? Nem! Kikerekedett szemekkel bámultam előre, de amit láttam félelemmel töltött él. Egy bekötő útra tévedtem, ami egy irányú volt és én a rossz oldalon haladtam. Remek!
- A rohadt életbe! - rántottam el a kormányt a több száz tonnás kamion elől. A fékek csikorogtak és minden egy pillanat tört része alatt lejátszódott...
Éreztem, hogy nekicsapódok a motorral együtt egy fának. A hatalmas gép mellettem landolt, én pedig a földön feküdtem.
Az eget bámultam és nem tudtam megmozdulni, de lehet, hogy nem is akartam. Nem éreztem semmit. A hó, ami fentről lehullott egyenesen az arcomra esett. Egybe olvadt a könnyeimmel. Némán zokogtam, majd éreztem, hogy ólom súlyúak a pilláim.
Aludni akarok! Lehunyni szemeimet és soha többé fel se ébredni. Mindenkinek ez lenne a legjobb... Lassan lehunytam végül és minden sötétségbe borult. Semmi sem világított. Nem láttam semmit se, de nem féltem. Nem vágytam semmi másra csak arra, hogy elhagyjak mindent és mindenkit. El ebből a világból... Fel fog emészteni a magány és a bánat, de már nem sokáig éreztem ezt a kínt. Már nem sokáig...