Sötétség volt mindenhol. Lebegtem. A mélység lassan átvette testem felett a hatalmat és nem éreztem semmit se. Nem gondoltam semmire és senkire. Vajon meghaltam? Dehogy! Ahhoz túlságosan is nagy volt a fájdalom, amit éreztem. Testem, lelkemmel együtt össze tört, szívem hiányzott. Tompán hallottam valamit, ami egyre erősödött és úgy éreztem, hogy azonnal szétrobban a fejem ettől a hangtól.
Miután kinyitottam a szemeimet, mindenhol csak fehérséget láttam. Egy kórházban voltam és a gépek sípoló hangját hallottam, ami eddig valószínűleg életben tartott. Meg akartam mozdítani a lábamat, de nem voltam képes rá.
- Nem tudok mozogni... - nyöszörögtem halkan, de szerencsére a hangomat meghallották. Egy fehér köpenyes alak lépett be a kórterembe, majd elmosolyodott.
- Nyugodjon meg, kisasszony. - Nyugodjak meg? Nem bírok mozogni, te szerencsétlen! - Minden rendben lesz. - Egy injekciós tűt tartott az égnek, amiből furcsa folyadék spriccelt, mint az őrült tudósos horror filmekben. Kösz, de nem akarok áldozat lenni!
- Hagyjon engem békén! - kiabáltam és miután rájöttem, hogy most már tökéletesen tudom mozgatni lábaimat és karjaimat is, nem sokat szaroztam. Az infúziós tűt kirántottam a helyéről, aminek hatására a vérem folyni kezdett. Felültem és el akartam tűnni innét, de az orvos nem hagyta. - Kisasszony! Nyugodjon meg, kérem. - Az ágyhoz szegezett és erősen próbált tartani.
- Nem! - kiabáltam, mint egy őrült. Hadonásztam és próbáltam ellökni az orvost magamtól, aki továbbra is megpróbálta belém szúrni a tűt. Esélyem se volt ez ellen az erős férfi ellen, így más tervhez folyamodtam. Az infúziós tűt, amit magamból kitéptem, megtaláltam az ágy szélén és a karjába döftem, mire felordított és elengedett. Több se kellett nekem, már fel is álltam, támolyogva jutottam el az ajtóig, de onnét már nyert ügyem volt.
- Kisasszony, mégis hová megy? - kérdezte egy arra jár fiatal nővér.
- El!
- De a doktor úr... - kezdte volna, de én félre löktem az utamból. Mindig is utáltam a kórházakat. A szag, ami itt terjengett arra késztetett, hogy lehányjak valakit. Kezdtem szédülni és fáztam is. Tekintettel arra, hogy csak egy kórházi hálóing féleség volt rajtan, nem csoda. A falnak támaszkodtam és a fejemet fogtam, mert iszonyatosan szédültem. Mezítelen talpamat húztam a hideg csempén, így eléggé lassan haladtam, de hamarosan elértem a lifthez. Megnyomtam a hívó gombot és vártam.
- Ott van! - kiabálta valaki a folyosó végéről, mire megfordultam. Az orvos és még jó pár férfi ápoló indult meg felém. A lift még mindig csak felfelé számolt. Nem hiszem el!
- A rohadt életbe! - rúgtam bele az ajtóba, mire felszisszentem, de nem törődtem sokat vele, az egyik folyosóra szaladtam. Komolyan úgy éreztem magamat, mint a gyogyóban. Orvosok és ápolók voltak a nyomomban, mert közveszélyes lennék, vagy mi? Sorra lökdöstem el az arra járó nővéreket az utamból, mire a következő lépcsőnél nekiütköztem az egyik betegnek. Megszédültem és a fenekemre estem, de ez elég volt arra, hogy a horda, ami mögöttem jött, beérjen. Tökéletes együttműködés, mint mindig!
- Dylan kisasszony! - jött oda az orvos, akit megszúrtam. Karja be volt kötve, így biztosra vettem, hogy ő az. Felhúzott óvatosan a földről, de nem engedett el. Kirántottam karomat a gyenge kezek közül és horkantottam egyet, majd karba tett kézzel álltam a tömeg közepén. Néhány beteg kinézett a kórterméből a folyosóra, de amint látták, hogy mi is folyik idekint, vissza is csukták az ajtót. Csak a szememet forgattam, majd keresni kezdtem azt az idegent, akibe beleütköztem. Alaposan el kell vele beszélgetnem, hisz ő miatta vagyok még mindig itt.
- Jöjjön velem, kérem... - nyúlt karom után az orvos, de elhúztam és egy gyilkos pillantást vetettem rá, mire már nem próbálkozott többször. Helyes! Tudja, hogy hol a helye.
- Nézzenek oda! - hallottam meg egy ismerős hangot. - Felébredt a motortolvaj... - lépett mellém Anthony és átkarolta a vállamat.
Ezzel mégis én mióta lettem ennyire jóban? Nem emlékeztem...
- Eltévesztetted az ajtót, haver... - morogtam, majd letoltam karját a vállamról és körbe pillantottam. Az orvos eltűnt, de nem ment messzire. A nővérpultnál beszélgetett Katherine-val, Christian-nal és Daniellel. Gondolom a szenzációs művemet osztja meg velük.
- Figyelsz te egyáltalán rám? - hallottam meg újra Anthony hangját.
- Nem? - néztem rá gúnyosan, majd otthagytam és bátyáimhoz mentem. Kate azonnal a nyakamba ugrott, mire majdnem össze csuklottam. Mi a fene van az emberekkel? Ma van az ölelés világnapja, vagy mi?
- Nyugi! Nem a halálból tértem vissza - morogtam. Én teljesen abban a hitben voltam, hogy a baleset a minap történt. Tévedtem...
- Ami azt illeti nem egészen. A kisasszony két hétig kómában volt és azt hittük, hogy nem épül fel. Súlyos agyrázkódást szenvedett, de szerencsére az alatt a pár hét alatt teljesen rendbe jött a teste, de nem akart felébredni. Az a szerencséje, hogy csontja nem tört el, csak pár zúzódás érte a balesetben. Talán történt valami a baleset előtt? - kérdezte halkan. A vér is megfagyott bennem és lesápadtam.
Nem tudhatják meg! Nem beszélhetek róla! Soha!
- Nem! - vágtam rá hirtelen. El akartam tűnni minél előbb. Újra azok a fájdalmas emlékek. Az érintései, a csókjai, a szavak, melyeket a fülembe suttogott azon az éjszakán, miközben...
- Dylan... - lépett közelebb Chris, de én hátráltam.
- Nem! Ne gyere közelebb! - kiabáltam és hátráltam. Hirtelen nekiütköztem valaminek. Megfordultam és Anthony mellkasa volt az. Barna szemei az enyémet keresték és talán kérdőre vontak? Kifordultam előle és ismét elrohantam.
- Állj meg! - kiabált utánam Chris is Daniel egyszerre, de hasztalan volt. Könnyeim eleredtek és nem érdekelt semmi. Rohantam. A lift ajtaján dörömböltem, de az újfent nem jött. Emeletről emeletre haladtam le a lépcsőn, de nem törődött velem senki. A hatalmas vasajtót kilöktem és a napfény rendesen égette a retinámat. Az autók zaja egyre hangosabb volt. Dudáltak, kiabáltak. Emberek hangját hallottam! A fejem zúgott és úgy éreztem, hogy forog velem a világ.

Dylan... Dylan... Dylan...

A hang egyre erősebb volt. Fülemhez rántottam kezeimet és szorítottam, de mind hiába volt. A hang a fejemben szólt. A nevemet suttogta, majd egyre hangosabban, mikor már elviselhetetlen volt a zaj körülöttem.

Dylan... Dylan... Dylan...

- Hagyj békén! - üvöltöttem. - Takarodj! Tűnj el! - Térdre estem. A fejemet fogtam és a combomra hajtottam. Éreztem, ahogy a forró könnyek végigfolynak combomon, le egészen a hóval borított járdára. Fáztam... Éreztem, ahogy a csontomig hatol a hideg, mintha ezer tűvel szurkálták volna a bőrömet. Nem érdekelt.
- Dylan... - Christian hangja közvetlenül mellőlem szólt, majd egy puha takaró hullott vállaimra.
- Takarodj! - kiabáltam rá a hang forrására, majd kezemmel arra ütöttem, mire a puha anyag a földre esett. - Nem akarlak látni! Soha többé nem... - Hangom elhalkult és már rég nem Chrisnek szóltak ezek a szavak. A fejem újra tiszta volt, már nem hallottam a hangokat. Eltűntek...

***

Egy puha kanapén ébredtem. Minden olyan csendes volt. Nem hallottam a hangokat a fejemben többé és azt éreztem, hogy teljesen nyugodt vagyok. Kitakaróztam, de furcsa dolgot láttam. Fel voltam öltözve. Szemeim összeszűkültek és egyből arra gondoltam, hogy valami perverz állat öltöztetett át a kórházi hálóingből a saját ruháimba. Az eszembe se jutott, hogy esetleg Kate volt az. Neeem! Hát miért jutott volna eszembe?
Felálltam, de pár pillanatra megszédültem és hirtelen a fejemhez kaptam.
Igen, így jár az, aki 250 km/h-van közlekedik a hóviharban.
Miután sikerült stabilizálnom az egyensúlyomat, úgy döntöttem, hogy megkeresem a testvéreimet... Már, ha övéké ez a ház. Vicces, mert még soha nem jártam itt, szóval bármit el tudok képzelni. Az ajtóhoz léptem, de az zárva volt. Ideges lettem és kénytelen voltam valamin levezetni ezt, így egy hatalmasat ütöttem az ajtóba, de az öklöm bánta.
- Ne már! - sziszegtem fájdalmasan és ujjaimat rázogattam, hogy elmúljon az érzés. Körbefordultam kijáratot keresve, de felesleges volt. Mindenhol szekrények és polcok voltak, azokon pedig temérdek mennyiségű könyv. Középen egy sötétbarna, szépen faragott íróasztal volt, tele iratokkal és egyéb – számomra felesleges – dolgokkal. Lehet ez valami dolgozó szoba volt vagy mi. Azt tudtam, hogy Daniel egy jól működő cég vezetője, de ennél többet nem tudtam. Valószínű, hogy ez az ő szobája. Viszont ha ez az övé, akkor mégis mi a francért vagyok én itt? Ráadásul bezárva!
Hangokat hallottam az ajtó mellől és láttam, ahogy a kilincs lenyomódott. Szívem a torkomban dobogott, ahogy vártam, hogy valaki belépjen rajta. Lassan, nyikorogva nyitódott az ajtó és én csak ott álltam, mint egy idióta, nem tettem semmit. Egy hatalmas kő esett le a szívemről, mikor megláttam, hogy Daniel az.
- Mégis hol... - kezdtem volna bele, de ekkor az ajtón belépett egy idegen férfi. Egyből elfelejtettem, hogy mit akartam mondani.
- Dylan, kérlek ülj le. Bemutatom neked Dr. Peter Rofordot – mosolygott kedvesen rám bátyám, de én még mindig őt néztem. Negyven év körüli, világosbarna hajú és barna szemű férfi állt előttem egy hihetetlenül kedves mosollyal az arcán, de ahogy figyeltem valamiért rossz előérzetem támadt. Ez olyan női megérzés volt, ami soha nem hagyott cserben. Most sem fog!
- Ki maga? - kérdeztem flegmán karba tett kezekkel és felhúztam szemöldökömet. Ha gyanúm beigazolódik, akkor már jobb ha most tudja, hogy kivel áll szemben az agyturkász.
- Dylan...! - A férfi leintette Danielt.
- Hagyja csak – mosolygott tovább. - Innen elboldogulok a kisasszonnyal. - Daniel rám pillantott és egy tipikus, „ha rosszat csinálsz szobafogságot kapsz” nézéssel illetett, de én csak szemeimet forgattam.
- Dylan, viselkedj! - mutatott rám, majd kilépett a szobából és hatalmas csend szállt ránk. Letelepedtem a kanapéra, ahol ki tudja hány órát feküdtem, majd keresztbe tettem lábaimat és az férfira néztem.
- Akár el is mehet. Feleslegesen vesztegeti a drága idejét, doktor úr – nyomtam meg az utolsó szót maró gúnnyal kipillantva hajam mögül.
- Remélem megengeded, hogy tegezzelek téged, Dylan. Te is nyugodtan hív csak Peternek, ha szeretnél. - Még mindig mosolygott, ami már kezdett az agyamra menni. Ezeknek az embereknek miért kell, hogy kétszáz wattos vigyoruk legyen?
- Nem kösz. Nekem tökéletesen megfelel az agyturkász kifejezés. - Nem hagyom magam senkinek és ez alól ez a pasas se kivétel. Felőlem a testvéreim elvesztegethetik erre az összes pénzüket. Nekem ettől nem lesz jobb. Nem értik, hogy mire van szükségem valójában...

A dilidoki minden -féle egyszerű és tökre felesleges kérdésekkel bombázott, amire vagy válaszoltam vagy nem. Na, jó! Egyikre sem válaszoltam, de ez legyen az ő gondja. Arra vártam, hogy végre feladja és elhúzzon a fenébe, de eléggé türelmes emberrel álltam szemben.
- Figyeljen ide! - szegeztem neki tekintetemet. - Nem vagyok se bolond, se pedig fogyatékos, őrült meg végképp. Nincs szükségem a maga fajtákra, ami azt jelenti, hogy jobb lenne ha elhúzná az igen művelt és agyon doktorált seggét, mielőtt én rúgom ki innét! - emeltem meg a hangomat kicsit jobban a kelleténél, de nem hatotta meg. Mégis ki a franc ez?
Ekkor olyan történt, amire nem számítottam. Felállt, az iratokat és jegyzeteket eltette a táskájába, majd az ajtó felé lépett.
- Dylan, próbáld meg elfelejteni őt. Másképp nem fog menni – mondta és ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt kilépett az ajtón. Megrökönyödve álltam most már a helység közepén és a csukódó ajtót bámultam.
Honnan tudja? Nem létezik, hogy ez a férfi tudjon róla. Nem hittem a fülemnek, hisz, amit az imént hallottam az lehetetlen!
- Nem tud maga semmit rólam! - kiabáltam, mert még biztos voltam abban, hogy hallja. Hirtelen elöntötte elmémet a vörös köd és elborult minden. Ideges voltam, ami általában azt eredményezte, hogy kárt teszek a körülöttem tartózkodókban, a jobbik esetben magamban. Minden iszonyat hirtelen történt. Az dohányzóasztal üveglapja darabokra hullott és ezer meg ezer szilánk fúródott a parkettába, majd az öklömbe és a felkaromba.
Fújtattam, mint egy megvadult bika, de ez hamarosan véget ért. A padló tele volt véres szilánkokkal, amiket épp magamból szedegettem ki. Rohadtul fájt, de az idegességem azonnal elmúlt. Úgy éreztem, hogy minden elszállt. Kifolyt a véremmel együtt a feszültség, és helyét átvette a fájdalom, ami szinte felüdülés volt számomra. Térdre rogytam, karomat mellkasomhoz szorítottam, de éreztem, hogy felsőmet lassan átáztatta a saját vörös éltetű nedűm. Szédülni kezdtem és forgott velem a világ. Még hallottam, ahogy nyitódik az ajtó és belép rajta valaki, majd minden elsötétült.

- Dylan...