Napokig feküdtem ismét öntudatlan állapotban. Azon a napon, mikor Dake elhagyott én meghaltam. Nem voltam életben és nem is akartam újra éledni. Csak egy üres, járkáló báb voltam, tele megvetéssel, gyűlölettel, haraggal és elkeseredettséggel. Miért nem képesek megérteni, hogy nekem nem pszichológusra van szükségem? Ennyire nehéz lenne? Ha nem kapok hamarosan segítséget, akkor nem tudok egyedül életben maradni. Nem is akartam már, hisz milyen élet az, amiben folyton megpróbálunk véget vetni annak? Megfutamodtam abban a pillanatban, hogy először akartam öngyilkos lenni. Az elmúlt pár napban többször – napi kétszer – megpróbáltam, de nem sikerült. Karjaim belső fele tele volt sérülésekkel, amit minden éjjel magam okozok egy éles pengével, de sose voltam és nem is leszek képes ilyen módon véget vetni ennek. A testi fájdalom minduntalan enyhíti a lelkemben tomboló, szűnni nem akaró fájdalmat. Miért nem engedik, hogy véget érjen a szenvedésem? Miért akarják, hogy tovább érezzem azt, amit nem akarok? Miért...?

Éjszaka volt. Mindenki aludt már a házban, csak én voltam még mindig fent. Ott ültem az ágyamban és a szemközti szekrényt bámultam. Néha lehunytam a szemeimet, hogy eggyé válhassak a sötétséggel, de miután kinyitottam, csalódnom kellett. Újra előttem volt a szobám fala, a szekrény és az ablak. Bezárva éreztem magamat ismét. Nem tudtam mit tenni a fájdalom ellen, ami belülről rágta szét a lelkemet. Lassan felemészt a hiánya. Egy olyan ember hiánya, aki nélkülem boldogan és bűntudat nélkül éli az életét. Nem tudja, hogy mit hagyott maga után, de én igen. Csupa szenvedést és halálvágyat.
Észre se vetem, hogy egyik kezem magától mozgott szinte, csak miután már a fájdalmat megérezve kaptam oda tekintetemet. Körmeimet belevájtam az alkarom belső részére és véres csíkot hagyva többször is megismételtem ezt a mozdulatsort. Pár percnyi önmarcangolás után éreztem, hogy megnyugszom. Kezem vérzett, de nem érdekelt, könnyeim még mindig potyogtak. Lelkem ismét felszabadult, és hamarosan álomra tudtam hajtani fejemet. Pilláim egyre nehezebbek lettek, majd miután lezárultak, ismét keserves álom járta át elmémet, ezzel az őrületbe kergetve...

„Annyira féltem! Nem akartam semmi mást csak az anyukámat és a macimat. Mindenki itt hagyott és egyedül maradtam.
Mit tegyek? Kiabáltam és sírtam, de mind hiába. Senki nem jött oda hozzám és nem nyugtattak meg. Miért is tették volna? Egy apró porszem voltam a világon, aki senkinek sem kellett. Egy négy éves kislány, aki előtt még ott lett volna az egész élet, de már most több keserűséget élt meg, mint bárki más egész életében. Vajon miért? Nem értettem, hogy miért hoztak ide. Azt mondták, hogy itt rengeteg barátom lesz és mindenkivel tudok játszani. Hazudtak...”

Álmomból felriadtam és barna tincseim izzadt homlokomhoz tapadtak, felsőm csurom vizes volt, a karomon végig folyt vér már alvadt volt és szinte fekete. Emlékeztetett az éjszaka eseményeire. Épp most hajnalodott, így automatikusan kikeltem az ágyból és a lelakatolt ablakhoz léptem. Szánalmas, hogy azt hiszik, hogy egy nyamvadt lakattal meg tudnak állítani. Rápillantottam a lakatra, majd el is kaptam onnét tekintetemet és a felkelő napot figyeltem, ahogy a horizonton feltűnnek a sugarak, majd egyre több és több. Elmosolyodtam a látványra. Őszinte volt ez a mosoly. Éreztetek már olyat, hogy meg akartok halni, de várjátok a holnapot? A nap sugarait akarjátok látni, ahogy előbukkannak? Ezt éreztem, noha csak egy kicsit is, de ilyenkor elgondolkodtam azon, hogy mennyire éri meg nekem a halál. Onnan már nincs vissza út. A halállal vége mindennek és nem marad az ember után más, csak por és hamu. A szeretteink szívében pedig ott tátong majd az űr, amit csak mi voltunk képesek betölteni.
Végül úgy döntöttem, hogy kilépek a szobából és élem tovább azt az életet, amit nekem szánt a sors. Azt, amit el akarok venni magamtól még most is...

A konyhában még alig volt fény. Az óra reggel hatot mutatott, ami azt jelentette, hogy hamarosan mindenki fel fog ébredni. Daniel munkába indul, Chris és Katerine pedig az egyetemre mennek és én újra egyedül maradok. Leültem a pulthoz, majd a műszert bámultam, míg meg nem hallottam egy hangot az ajtónál.
- Dylan? - A hangból ítélve Daniel volt az. A kedves és megértő báty, aki egy pszichológusnak fizetett azért, hogy a seggét meressze a kanapéján. Bravó tesó! - Jó reggelt – lépett oda mellém ismét kedvesen, majd a hűtőben kezdett kotorászni, amit én csak fél szemmel figyeltem. - Kérsz te is reggelit? - nézett rám egy tejes dobozzal a kezében. Nagy nehezen, de ránéztem és megingattam a fejemet. Nem szóltam hozzá egy árva szót sem. Valamiért nem volt kedvem ehhez a bájcsevejhez most korán reggel, szóval inkább kihagytam. Nem sokára megérkezett fiatalabbik bátyám és Daniel menyasszonya is. Felsóhajtottam és már azon voltam, hogy lelépek innét. Túl sokan voltak egyszerre nekem és egyikhez sem volt most hangulatom.
- Jó reggelt! - köszöntek ők is mosolyogva, majd mind a ketten leültek reggelizni. Kate neki látott az étel elkészítésének. Csinált kávét és még gofrit is sütött hozzá. Érezték a bennem felgyülemlett feszültséget, így nem szóltak hozzám, de láttam rajtuk, hogy majd meghalnak, hogy beszélhessenek velem. Mikor Kate lerakta elém a reggelit, abban a pillanatban álltam fel onnét és az emelet fel indultam, de még vissza szóltam nekik.
- Bocs, de nem vagyok éhes – mondtam, majd eltűntem az emelet felé a szobába zárkózva megint.
Az ajtót becsaptam és ráfordítottam a kulcsot. Nem bírtam már tovább. Nekidőltem háttal az ajtónak és lassan lecsúsztam a hideg padlóra. Nem akartam újra ezt érezni. A fájdalom ismét úrrá lett rajtam és hirtelen a légszomj kínzott. Nem kaptam levegőt, szinte pánik szerűen kapaszkodtam az éltető levegőbe. Ilyen lenne az, mikor küzdünk az életünkért? Egyszerűen csak el kellene engednem és máris nem fájna ennyire. Mikor fog elmúlni? Mikor lesz jobb?
Erre egyszerű a válasz: Soha!

A padlón kuporogtam és észre se vettem, hogy könnyeim eláztatták a felsőmet. Nagyon lassan felálltam és a fürdőbe indultam. Szinte biztos voltam abban, hogy mindenki elment itthonról. Végre egyedül voltam és nem akart senki se irányítani. Nem akarták megmondani, hogy mit tegyek. Nem volt senki, aki megértett volna. Teljesen egyedül maradtam. Az engem körülvevő halál volt már csak velem, ami egyre jobban felemésztett. Körül lengte a levegőt és beárnyékolta mindennapjaimat.
A fürdőbe mentem, hogy lezuhanyozzak és lemossam magamról az alvadt vért és az izzadtságot. Belenézve a tükörbe elszörnyülködtem a látvány miatt. Tudjátok, hogy mi volt az, amit láttam?
Egy meggyötört, elkeseredett, dühös, talán még magatehetetlen lány nézett vissza rám a tükörből. Gesztenyebarna hajam kócos volt, néhány tincs még most is engedetlenül az arcomra tapadt. Fűzöld szemeim most szinte teljesen kifakultak. Semmi élet nem volt már bennem. Ez volnék én? Szánalmasan éreztem magamat. Egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy tovább lépjek. Megéri egyáltalán? Megéri szenvedni azért, hogy újra normális életem legyen? Szerintem nem...
Megmostam arcomat, majd kifésültem hajamat, hogy nézzek már ki valahogy. Legalább ha jön a postás, akkor legyen valami emberi formám és nem ijesszem el. Ledobáltam magamról ruháimat, majd a zuhanykabinba léptem és megnyitottam a hideg vizet. Olyan érzés volt ez, mintha ezernyi tűvel szurkálták volna a testem összes porcikáját. Legalább tompította azt a fájdalmat, amit belül éreztem. A múlni nem akaró lelki sebeimet, melyek rosszabbak az összes testi fájdalomnál.
Elzártam a csapot és megtörülköztem. A tükör előtt nézegettem a nagyon is friss sebeimet. Végigsimítottam rajtuk, majd lehunyva szemeimet egy nagyot sóhajtottam. Egy kontyba fogtam a hajtengeremet és már mentem volna vissza a szobámba, de valaki állt a lépcső tetején.
- Te mégis mit keresel itt? - háborogtam karba tett kézzel, majd bevonultam a szobámba. Épp rá akartam zárni az ajtót a hívatlan vendégre, de az lábát oda rakva megállította azt. Remélem, hogy eltört egy-két lábujja.
- A bátyád küldött, hogy vigyázzak az ő egy szem kicsi húgocskájára – nézett rám gúnyosan. Legszívesebben bevertem volna neki azt a majom képét, de nem tehettem sajnos.
- Anthony... - néztem rá felhúzott szemöldökkel. - Ajánlom, hogy húzz el innét, különben kénytelen leszek téged kirugdosni – néztem rá egy angyali mosollyal természetesen.
- Ugyan – nevetett halkan, amit nem vettem jó néven tőle. Ez mégis mit képzel? Azt hiszik, hogy nekem felügyeletre van szükségem? Na takarodjanak már...
- Menj el! Nem vagyok rád kíváncsi! - vágtam be hirtelen az ajtót, mire elrántotta a lábát, de kezével megtartotta azt.
- Elmegyek, ha te is velem jössz – mondta kelletlenül. Látszott rajta, hogy nem élvezi, hogy engem kell pesztrálnia. Nem szóltam hozzá, inkább hagytam, hogy kinyissa az ajtót és belépjen rajta. Kinyitottam a szekrényemet, majd ruhák után kutattam.
- Itt vagy még? - néztem rá egy gúnyos mosollyal. - Na és... Mit kapsz azért, hogy itt legyél velem? - kérdeztem kipakolva a mai szettemet. Egy fekete csőfarmert, egy szürke koponyás pólót és a szokásos fekete, Skillet logós kapucnis pulcsit.
- Semmit. Pusztán jóindulatból segítek Chrisnek abban, hogy a halálvágyas húgocskája ne vagdossa fel minden második percben az ereit – morogta, majd mellém lépett és elkapta a karomat. - Ez mégis mit jelentsen? Te ennyire hülye vagy? - nézett rám szikrázó szemekkel. Észre vette a sebeket. Remek...!
- Semmi közöd nincs hozzá, hogy mit teszek és mit nem – rántottam volna ki karomat a szorításból, de nem engedte. - Eressz el vagy megbánod! - sziszegtem eléggé ingerülten.
- Öltözz fel és tíz perc múlva legyél lent a hallban – engedte el kezeimet, majd kilépett a szobából és becsapta az ajtaját.
- Seggfej! - kiabáltam, de már nem hallotta. Miért kell mindenkinek beleszólnia az én életembe? Azt teszek vele, amit akarok.

Idegesen trappoltam le az emeletről, ahol már ez az idióta természetesen ott várt teljes harci felszerelésben. Be kellett valljam magamnak, de ez a fekete vászonkabát igazán jól állt rajta. Kiemelte vállai vonalát és... Inkább megingattam fejemet, majd szemeimet forgatva elmentem mellette és a béléses bőrkabátomat magamra kaptam. Fekete sálamat a nyakam köré tekertem, majd bakancsomat is felhúztam és kissé türelmetlenül néztem rá.
- Na, mi lesz már? - Kiléptem az ajtón a hideg télbe. December közepe felé járhatott talán az idő. Egy hatalmasat szippantottam a levegőből. Szinte égette a hideg a tüdőmet. Elő vettem a zsebemből egy szál cigit és az öngyújtót, majd rágyújtottam. Nagyokat szívtam a cigiből és fújtam ki a füstöt ajkaimon, ami szinte egyé vált fagyos leheletemmel. Az égre nézve azt láttam, amire számítottam. Mindenhol gomolygó fekete felhők voltak. Hóvihar közeledett.
- Asszem jobb, ha kocsival megyünk, mert motorral nem ajánlatos ebben az időben – nézte az eget Anthony is. - Te már csak tudod – pillantott rám vigyorogva. Bele rúgtam morogva egy hókupacba, majd a félig elszívott csikket eldobtam és beletapostam a hóba.
- Gyáva – vetettem neki oda flegmán, majd a kocsibejáróban álló fekete musztángot néztem. - Ez a tiéd? - kérdeztem kissé ledöbbenve.
- Igen, de a szemedet is leveszed róla. A motorom a múltkori eset óta egy halom ócska vas – morogta, majd ő is rágyújtott. Megrántottam a vállamat, mondván, hogy nem érdekel a dolog. Vesz magának egy másikat, úgy is megteheti. Megvártam, míg elnyomja a havas betonon a csikket. Beszállt az autóba, mire én is oda léptem hozzá. Kezemet az ajtó kilincsére tettem, de még vissza pillantottam a házra.
A kastély szerű ház tetejét most hó borította. A bokrok és a gyep is szintén takaró alatt volt. A fekete kovácsoltvas kerítés és kapu tűnt csak ki a fehérségből, ami minduntalan oda vezette tekintetemet. Az utcán végignéztem és alig volt mozgás. Mindenki élte a maga kis tökéletes életét. Legalább is kívülről annak tűntek... Nekem ez soha nem adatott meg én nem is fog. Felsóhajtottam, de gondolataimból Anthony hangja rázott ki hirtelen.
- Mi van már? - förmedtem rá.
- Szállj már be, az Isten szerelmére – indította be a musztángot, mire beszálltam. Pár percig még járatta a motort, majd el is indultunk. Nem érdekelt, hogy hová megyünk, csak minél távolabb akartam lenni. Távol mindentől és mindenkitől, aki ismer.
Az autó gyorsan haladt a fagyos aszfalton, de én minduntalan csak az ablakon bámultam kifelé. A fák sokasága jelezte, hogy elhagytuk a várost. Ugyan azon az úton haladtunk, ahol én a balesetet szenvedtem. Egyre lassított a kocsi, majd teljesen megállt az út szélén. Miért hozott ide? Azt akarja, hogy bűntudatom legyen? Mit akar ezzel elérni?
Nem tudtam csak bámultam ki az ablakon keresztül. A hetekkel ezelőtti baleset nyomait már befedte a hó, de még mindig lehetett látni töredékekben, hogy itt történt. Ágak mindenfelé, a fa, aminek nekicsapódtam most szét volt törve és még sokáig fogja hordozni azt a sebet, amit én okoztam neki. Meggondolatlan voltam. Lassan kiszálltam az autóból, Tony pedig követett és megállt mellettem.
- Miért? - motyogtam halkan. A szél egyre erősebben fújt és miközben ott álltam, folyamatosan megtépázta a hajamat. Kapucnit húztam a fejemre és úgy pillantottam kérdőn a mellettem álló férfira. - Nézd meg alaposan. - Ismét ránéztem a fára és mintha beszélt volna hozzám. Tönkre tettem, megsebeztem, fájdalmat okoztam neki. Szinte sikoltozva kérdezte, hogy miért tettem ezt vele. Nem akartam hallani többé. Valami megváltozott! Újra hallottam az Ő hangját. Miért tette ezt velem? Miért...? Hirtelen térdeimre rogytam és a fejemet fogtam. Ajkaim maguktól formázták a szavakat, de nem jött ki egy hang se onnét.
- Én vagyok a hibás... - szólaltam meg halkan és ahogy ismét a fára pillantottam elfogott a szomorúság. A kín, ami soha nem akart megszűnni bennem.
- Dylan? - Éreztem, hogy Anthony mellém lép, de nem érdekelt. Ott állt a fa mellett és engem bámult.

„Te vagy a hibás! Te tetted ezt! Semmire nem vagy jó. Nem kellesz senkinek se. Egy selejt vagy...”

Hangja a szívemig hatolt. Össze görnyedtem, majd lehunyva szemeimet kezdtem el sírni. Nem akartam hallani a hangját.
- Dylan, hallasz engem? - Anthony leguggolt hozzám és megérintette a vállamat.
- Ne! - kiabáltam hirtelen és egész testemben remegtem. Megragadta a karomat, majd megpróbált felállítani, de nem hagytam. - Ne! Hagyj! - Hiába kiabáltam és tiltakoztam, egyszerűen derekamnál fogva felemelt és a kocsihoz vonszolt, de én tovább tiltakoztam. - Nem én tettem! Nem! - sikoltoztam, miközben Anthony megpróbált betuszkolni a musztáng ajtaján.
- Dylan, nyugodj meg! - Hirtelen olyan dolgot történt, amire nem számítottam. Átölelt és szorosan magához húzott. Már nem kiabáltam és nem őrjöngtem, csak hagytam, hogy magához szorítson. Hirtelen minden lelassult. A szél, a hangok, többé nem hallottam az Ő hangját se. Megszűnt... Halkan szuszogtam, miközben magamba szívtam a kellemes illatot, ami olyan közel volt hozzám.
- Ott állt. Ott volt – motyogtam halkan. - Ő tette ezt velem. Elhagyott – sírtam halkan. Hirtelen nem is tudtam, hogy miket mondok, de úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább. Valakinek tudnia kell róla. A hátamat simogatva próbált meg csitítani, ami lassan sikerült is neki. A lelkemben tomboló vihar csendesedni látszott egyelőre.
- Ki állt ott? - Hangjából éreztem, hogy kissé félve kérdez rá. - Ki tette ezt veled? - kérdezett tovább, majd eltolt magától és szemeimbe nézett. Csak bámultam bele gesztenyebarna szemeibe és szinte elfelejtettem megszólalni is.
Pár percig csak néztem őt és ő is engem. Határozottan féltem attól, hogy meg kell neki mondanom. Úgy is egy szajhának tart és ez végleg rányomná a múltamra a bélyeget. Életem során sok bűnt elkövettem és nem mindegyikre vagyok büszke. Loptam, csaltam, hazudtam, ha kellett még zsaroltam is annak érdekében, hogy méltó legyek arra, hogy mellette legyek.
Nagy nehezen elszakadtam tekintetétől és elfordítottam fejemet.
- Senki – vetettem oda neki. - Nincs közöd hozzá – léptem el tőle, majd egy gyors mozdulattal beszálltam a kocsiba. Nem szándékoztam ezzel a témával többet foglalkozni.

A kocsiban hazafelé már véresre harapdáltam az ajkaimat, és egy szót sem szóltam Anthonyhoz. Egyszerűen nem tudtam neki mit mondani. Mégis mit lehetne? Bocs, de elhagytak és meg akarok halni? Nagyjából csak ezt tudnám neki mondani, mást nem... Ideges voltam, hisz tudtam, hogy valami nem volt rendben. Éreztem, hogy attól, ami most a vállaimra nehezedik már nem leszek képes újra felállni. Lehet, nem is akarok többé.
Beállt a ház elé, majd miután kiszállt úgy nézett rá, mint egy őrültre. Láttam szemeiben a sajnálatot. Hát engem rohadtul ne sajnáljanak! Nem kell az, hogy mindenki pátyolgasson. Elboldogulok most is, mint az elmúlt években. Nem kell nekem senki se...
Hátat fordítottam neki, most a kapu felé indultam. Megálltam előtte és egy pillanatra hátra néztem, de Anthony csak nyugodtan cigizett a kocsi oldalának támaszkodva. Valószínűleg azt várta, hogy belépjek végre a házba és ő elhúzhasson innét. A kilincsre tettem a kezemet, majd lehajtottam fejemet és beszívtam a hideg levegőt, ami végigjárta a tüdőmet, majd egy hatalmas sóhajjal együtt távozott. Lehunytam szemeimet és vártam. Hogy mire? A megfelelő pillanatra, hogy ismét eltűnjek. Kérdezhetnétek, hogy miért akarok folyton folyvást megszökni. Nem érthetitek ezt soha...
Nincs is annál megalázóbb dolog az életben, hogy ha elveszik a szabadságot. Számomra az volt a legfontosabb, de megfosztottak tőle. Nem fogom hagyni! Soha!
- Anhtony! - fordultam vele szembe, de még így is legalább öt-hat méter volt közöttünk. Láttam arcán az értetlenséget átsuhanni, ami megmosolyogtatott. Soha nem fogja megérteni azt, ami bennem van. Soha nem fog megérteni engem! Esélytelen...
Már készültem arra, hogy fogom magam és tényleg elhúzok, de talán meggondoltam magam.
- Mi van? - kérdezett vissza, miközben a következő szálat vette elő, de a gyújtóját nem találta. - Francban! Az előbb még meg volt. - Jót mosolyogtam azon, hogy ennyire béna. Zsebembe nyúltam és elő vettem a saját öngyújtómat.
- Nesze! - dobtam oda neki és mire észbe kaphatott volna, már sarkon is fordultam és az egyre nagyobb szélben, ami a havat kavarta a levegőben én elrohantam. Nem néztem hátra csak szaladtam.
- Dylan! - hallottam, hogy felocsúdva a hirtelen távozásomtól még kiabálni próbált utánam, de hangja egyre elhalkult, ahogy a szél egyre erősebben süvített.
Nem akartam semmi mást csak egyedül lenni. Miért nem lehet ezt megérteni? Annyira nehéz ezt felfogni? Úgy látszik, hogy igen. Nem kértem és nincs is rá szükségem, hogy megvédjenek. Önmagamtól nem is tudnának.
Milyen élet az, amiben megpróbálom megölni magamat?
Annyiszor feltettem ezt a kérdést már magamnak, de soha nem kaptam rá választ. Nem is fogok.
Utcáról utcára haladtam tovább, de tudtam, hogy Anthony bármelyik pillanatban utolérhet. Így is lett!
- Áll meg! - kiabálta és hallottam bakancsának hangos ropogását a hóban. Szinte együtt csapódott a járdára az enyémmel együtt, de mégis úgy éreztem, hogy közeledik. Itt van a sarkamban és meg akar állítani. Egyszerűen nem hagyta, hogy máshogy döntsek, így kénytelen voltam máshoz folyamodni. A következő kereszteződésnél nem fordultam se jobbra, se balra. Egyenesen nekiszaladtam a ház alacsonyabb fa kerítésének és már a túloldalról szemezhettem Anthonyval.
- Nem állíthatsz meg. Nem akarom, hogy megállíts! Fogd fel, hogy nem érdekeltek!
- Dylan, gyere ki onnét! - lépett felém és láttam, ahogy elindul a kerítéssel szemben. Ez be fog ugrani! Nem vártam meg míg ez megtörténik, így ismét sarkon fordultam.
Kár, hogy nem láttátok a jelenetet. Tisztára, mintha épp egy bűnözőt üldöztek volna. Egymás mellett rohantunk és csak egy vékony, alacsony barna kis kerítés választott egy minket egymástól. Tudtam, hogy hamarosan az udvar végébe érek, ezért cselekednem kellett. Hatalmas nagy lendületet vettem és kiugrottam az útra.
Egyáltalán nem bántam volna, hogy ha elül az az autó, ami elé hirtelen kivágódtam. Fékcsikorgás és egy hangos duda zaja csapta meg a fülemet, mire oda kaptam tekintetemet. Minden annyira gyorsan történt, de az én reflexeim szerencsére rendben működtek még most is. Átgurultam a motorháztetőn, majd zihálva hajamba túrtam és pár pillanatra álltam meg csak. A sofőr kiszállt, Anthony meg pont jókor érkezett, hogy elkaphassa azt a pillanatot, amikor a kocsiból kiszálló férfi megragadja a karját és ordítozni kezd vele. Elmosolyodtam és már csak azt hallottam, ahogy a férfi a betört motorháztetőjének a kártérítését kéri.

Már csak sétáltam a város szélén. Egyedül, pont ahogy terveztem. Anthony valószínűleg már rég elvesztette a nyomomat, de még biztos voltam abban, hogy azóta is keres. Nem az a fajta, aki olyan könnyen feladja.
Fáztam... Az eszeveszett rohanásban teljesen kimelegedtem és már a sálamat is levettem. Igen! Tudom, hogy így biztosan meg fogok betegedni. Kit érdekel egyáltalán? Ha sikerül megtennem, akkor nem kell az miatt aggódnom, hogy holmi nátha vagy torokgyulladás az ágynak dönt és kifog rajtam. Nem... Nincs több betegség! Nincs több szenvedés! Nincs semmi más, csak a nyugalmat árasztó sötétség és én. Csak mi ketten és senki más...
Miután elhagytam az utolsó házat is, hamarosan megláttam azt, amit kerestem. Senki nem volt itt, de ez látszott is rajta. Az elhagyatott vonatállomást senki nem használta, a vonat is csak átsuhant rajta, hogy a központba érkezzen és aztán tova száguldjon ki tudja, hogy merre. Nem ismertem a helyet, de mégis tudtam, hogy itt kell lennem. Ezen a helyen akarom megtenni és nem állhatnak az utamba. Most már senki...
A szél tépázta a hajamat, ami most ázott volt és olykor néhány tincs a nyakamra és homlokomra tapadt, de nem törődtem vele, csak haladtam a célom felé. Megálltam az összetört peronon, a repedések most tisztán látszottak. Nem volt hóval fedve, mintha azt várta volna idáig, hogy én rátegyem a lábamat és megtegyem az a bizonyos lépést. Körbepillantva különös nyugalmat éreztem, nem féltem már. Nem így terveztem, hisz mindent hirtelen felindulásból teszek. Az egész életem rohanás és hirtelen tetteimnek a következménye. Hát ez is az? A saját halálom már más kérdés. Nem éreztem azt, hogy gyorsan döntöttem, egyszerűen csak mennem kell. Leültem az állomáson található egyetlen egy padra, és a sínek melletti öreg fát néztem. Ugyan úgy egyedül volt egész életében, mint én. Nem volt mellette új hajtás se régi és bölcsebb fa, hogy vigyázza minden apró lépését. Vajon mit érezhet most? Vajon ha tudna beszélni megállítana? Baromság! Egy fa hogyan is lenne képes beszélni? Sehogy...
Lehajtottam fejemet és a bakancsom orrát bámultam percekig. Erőt gyűjtöttem arra, hogy megtegyem. Annyira biztos voltam magamban, de most talán meghátrálok. Nem! Nem fogom újra elkövetni azt a hibát, amit oly sokszor elkövettem ébredésem után. Most biztosra kell mennem.

Ahogy ott ültem lehunyt szemekkel egymagamban tudjátok, hogy mit éreztem? Mérhetetlen nyugalmat és tudtam, hogy itt az idő. Felálltam és még egy utolsót pillantottam a padra és a városra, ahol mindvégig egy kibaszott rab voltam. Ha a szabadságom ára ez, akkor megteszem. Megfizetek azért, hogy szabad legyek!
Lassú léptekkel közeledtem a peron széléhez, majd a padka szegélyénél megálltam. Lepillantottam az egy méterrel lejjebb húzódó sínekre, majd vissza a városra. Leguggoltam és kinyújtottam kezeimet. Persze nem értem el, de mégis azt éreztem, hogy megfoghatom. Érezhetem a fém hidegségét tenyeremen. Végül leugrottam, majd végigtekintettem a sínek két végén. Annyira hosszú és végeláthatatlannak tűnt az egész. Vajon hová vezethet? Egy olyan helyre, ahová én már sose jutok el.
Lefeküdtem a sínre keresztbe és kinyújtottam lábaimat, majd feltekintettem az égre. A hó még most is hullott. Éreztem, ahogy arcomra esik megannyi kósza pihe, de azok mindig elolvadtak. Észre se vettem, hogy ezek már nem csak a hó hagyta nedves nyomok az arcomon. Szépen lassan könnyeim is eleredtek. Talán féltem attól, hogy meghalok. Mi vár rám a túloldalon? Ha létezik a pokol és a menny, számomra utóbbiban nincs hely már. Annyi mindent elkövettem, de semmit nem bántam meg. Örülök, hogy mellette lehettem megannyi éven keresztül, de ennek most vége. Vége mindennek, ahogy az én életemnek is. Lehunytam szemeimet, majd egy hatalmasat sóhajtottam, ahogy meghallottam a perceken belül megérkező vonat hangját. Egy utolsó könnycsepp gördült le arcomon. Életem utolsó tette volt ez...
- Viszlát Dake. Odaát biztosan találkozunk...