Minden csendes volt és nyugodt. Senki sem háborgatta a természetet és a város széli kis romos vonatállomást. A hó lassan hullott alá nagy pelyhekben, majd egy fiatal lány fekete kabátján landolt több ezernyi társával együtt. Ott feküdt, szinte élettelenül és az eget bámulta...
Igen, az a lány én voltam, én bámultam ez eget és én hagytam, hogy eljöjjön a gyors vonattal a kaszás értem. Már nem voltam képes megmozdulni, mintha eggyé váltam volna a sínnel és vártam azt, amit ő. Azt, hogy több tonnányi vas száguldjon át törékeny, fagyott testemen, majd darabokra hullott tetememet a vadállatok hordják szét.
Túl morbid ez ahhoz, hogy mindez velem megtörténjen. Bár már engem nem fog érdekelni, hogy mi fog történni azzal a testtel, amibe egész végig be voltam zárva. Csak egy üres, élettelen hüvely lesz az, semmi több.
Látjátok? Már gyűlnek a dögevők...
Rápillantottam a környező fákra, ahol egyre több és több varjat, hollót láttam. A halál hírnökei mindnyájan és a vesztemet kívánják. Ha más nem, legalább ők vegyék hasznomat...

Ahogy ott feküdtem a hátamon, már nem féltem. Nyugalom járta át lelkemet, mintha réges-rég vége lenne minden fájdalmamnak. Mindig azt hittem, hogy nem leszek képes rá. Hát itt a bizonyíték, hogy mégis, bár nem kellett hozzá se gyógyszer, se egy éles tárgy. Én az egyszerűbb megoldást választottam. Vajon megérdemlem azt, hogy ennyire könnyen vége legyen? Megérdemlem a gyors és fájdalommentes halált? Annyi bűn és ártatlan lélek után, melyeket én magam tettem tönkre?
Lehunytam szemeimet és talán egy pillanatra újra láttam életem egyik múltból kiragadt darabkáját...

„Mindenki utált és rám se néztek. Annyira szörnyű volt és fájt minden lelkemig hatoló durva szó. Nem kellettem senkinek soha. Miért nem akart velem senki se játszani? Ijesztő lennék tán? Az iskolában csúfoltak, minden szünetben elvették a játékaimat. Rám zárták a sötét raktár ajtaját és nagyon féltem odabent. Senki nem állt ki mellettem és csak sírtam, alig múltam el tíz éves, de ők csak bántottak. Máshoz nem értettek, de mindig újra felálltam, bármennyire is megrugdostak. Akkor elhatároztam, hogy bosszút állok rajtuk!”

Emlékeim a gyerekkoromból még élénken éltek bennem. A sebek még most is néha felszakadnak, ha vissza gondolok rájuk, de ezek már az életem részei, ahogy mindenki más. Egy boldog pillanatom sincs abból az időszakból, hiába erőltettem meg magamat, csak a szenvedést látom az életem értelmének megkérdőjelezésével együtt.
Ahogy szaladok két idősebb srác elől az intézet folyosóján, de senki nem látja ezt. Nem akarják észre venni, hogy mi történik, de nem hibáztatom őket. Az emberek vakok meglátni azt, ami az orruk előtt van, de mindig készek voltak megbüntetni, ha bármi helytelen dolgot tettem. Ebbe most nem mennék bele, de néhányotok talán tudja, hogy miről beszélek. Felesleges tovább taglalnom...

Éreztem az alattam remegő sínek hangját és összeszorított fogakkal vártam, hogy megtörténjen, amire oly rég óta vártam már, de percekig nyúló mozdulatlanságom után kinyitottam szemeimet, majd automatikusan végigtapogattam felsőtestemet és a vizes kabátomat. Nem történt semmi se!
- Még élek... - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, de észbe kaptam. Hirtelen felültem és körbe pillantottam, de az egyre erősödő viharon kívül nem láttam semmit se. A vonat nem jött el... Pedig tisztán emlékszem, hogy a talaj alattam megremegett. Ha nem vonat, akkor mégis mi?
Nem értettem, hogy miért nem érkezett meg. Itt kellett volna lennie, de nem... Hirtelen elfogott az idegesség, hogy egy újabb kudarcot írhattam fel a listámra. Mérgesen a hajamba túrtam, ami már a hótól össze tapadt és vizes volt. - A rohadt életbe! - kiabáltam el magam, majd felhúztam térdeimet és fejemet ráhajtottam. Miért nem sikerült? Ki az, aki nem akarja, hogy meghaljak? Nagyon ingerült voltam, de ez érthető is volt. Ha most nem sikerül, akkor ismét bezárnak. Megint el kell viselnem azt, amit nem akarok. Nem tehetik ezt velem... Nem...
Ahogy ott ültem a hideg, havas földön, a két sín között szinte mozdulatlanul egy – már jól ismert – autó hangja ütötte meg fülemet, mire felkaptam fejemet. Óvatosan a beton széléhez másztam, de rá kellett jönnöm, hogy a nagyobb kövek felsértik bőrömet és kiszaggatják a gatyámat. Felszisszentem, mikor egy éles sörösüveg szilánkja állt a tenyeremet. Mély vágást ejtett fehér bőrömön és a vörös vér kibuggyant a sebből, de nem sokat tudtam ezzel foglalkozni, mert egy másik hang elvonta a figyelmemet.
- Dylan, tudom, hogy ott vagy! - Anthony volt az. Úgy látszik, hogy a kiabálásomat meghallotta és ide talált. Meghúztam magamat és abban reménykedtem, hogy nem talál meg. Mennyen el! Semmi keresni valója nincs itt! Mind lelkileg és testileg is ki voltam merülve, ki tudja, hogy mennyi időt töltöttem idekint. Perceket? Órákat? Vagy akár egy fél napot? Fáztam és már alig bírtam mozogni a hidegben, lábaim ólom súlyt cipeltek, karjaimból szinte minden élet kiszállt. Nem leszek képes megint elmenekülni Anthony elől. Már nem...
Egész életemben csak a szabadságomért küzdöttem, de most, egy ilyen aprócska baklövés miatt nem fogom feladni! Nem maradt már semmim se csak ez. Körbe pillantottam és a hóban kotorászva ráakadtam egy nagyobb szilánkra, ami élesebb és nagyobb volt annál, ami a tenyeremen ejtette a vágást. Erre volt most szükségem. Felkaptam, majd pár pillanat múlva szemtől szemben álltam a férfival, aki miattam jött.
- Anthony! - kiabáltam oda neki, mire azonnal megfordult és felém indult, de ismét rákiáltottam. - Még egy lépést teszel és én végzek magammal! - kiabáltam és kezdett úrrá lenni rajtam a pánik. Éreztem, hogy légzésem szabálytalan és egyre gyorsult. Az adrenalin szintem az eget verdeste.
- Dylan, ne csinálj ostobaságot! - emelte fel két kezét óvatosan, majd láttam, hogy tesz pár bizonytalan lépést felém.
- Maradj ott! - Hangom betöltötte a teret és még a fáról a madarakat is elriasztottam. Ők már tudták, hogy nem sikerülhet, így hát feladták a várakozást a testemért. Tudtátok, hogy ha valaki kiabál, az állítólag fél? Nos, én rettegtem attól, hogy nem leszek képes megtenni, újra és újra át kell élnem azt, ahogy rám vigyorog a sötétben, majd kinevet. Már nem vagyok képes elviselni!

Felemeltem a véres kezemben tartott éles üveget, amelyről még most is csöpögött le a vörös nedű, ami szinte azonnal egyé vállt a hófehér, tiszta, érintetlen hóval. Mindent bemocskolok, amerre járok, de ez nem mehet így tovább. Nem kell, hogy így legyen.
Anthony azonnal meghátrált, amint észre vette, hogy mire is készülök.
- Figyelj rám, kérlek. - Rám emelte meleg, barna szemeit, amiben most aggódást láttam és félelmet. Talán egy kis kétségbeesés is megcsillant? Nem hiszem... - Ne tedd ezt! Már csak azért se, mert akkor úgy kell haza mennem, hogy többé nem tudok Chris szemébe nézni azok után, hogy ha hagylak meghalni – ingatta fejét, majd óvatosan lépett felém egyet.
- Az már nem az én gondom! – förmedtem rá hirtelen, de nem tettem semmit. Kezem térdeimmel együtt remegett, ajkaim már lilák voltak, annyira fáztam.
- Tudod mit? Tedd meg! - nézett rám karba tett kézzel. Furcsán pislogtam rá és egy kicsit meg is döbbentem az imént hallottaktól. Hagyja, hogy megtegyem? Pár percig csak bámultam a távolodó Anthony alakját és egyszerűen nem fért a fejembe, hogy most ezt miért mondta. Valami hülye fordított pszichológia ez, vagy mi? Hát rohadtul nem fogom bevenni ezt a maszlagot!
- Várj! - szóltam utána. Mi a fene? Nem hittem saját magamnak, mert ahogy kiejtettem ezt az egy szót az ajkaimon, kétségbeesetten kapaszkodtam abba a hitbe, hogy ő nem hagy magamra. Annyira egyedül éreztem magamat, szinte pánikszerűen szóltam a sráchoz, ami engem is meglepett. Reménykedve néztem utána, hogy hátha visszafordul, de nem tette... Megállt, de nem szólalt meg és nem is fordult felém. - Kérlek... - motyogtam halkan a szélbe, így nem biztos, hogy meghallotta szavamat. - Ne hagyj egyedül! - kiabáltam bepánikolva és éreztem, hogy a sötétség körbeölel. Anthony alakja elhomályosodott a visszatartott könnyektől. Eldobtam az üveget, majd tenyerembe temettem arcomat, keservesen sírtam, majd térdre rogytam. Nem jön vissza! Egyedül maradok örökké és senki nem ment meg. Senki nincs, ki mellettem lenne. Nincs, aki öleljen és szeressen... Egyedül maradtam!

Lehunytam szemeimet, majd próbáltam megnyugodni. A szél tépázta a hajamat és remegő testem már a hipotermia szélén állt. Anthony biztosan már rég hazament és itt hagyott.
Miért is foglalkozna egy őrülttel?
Vonatkürt hangjára lettem figyelmes és arra kaptam tekintetemet. Csak néztem a távolból felém száguldó több tonnás tehervonatot, ami ahogy észlelt dudálni kezdett. Lett volna időm kiugrani, de rádöbbenve, hogy már senki sincs velem, így nem tettem. Csak álltam és bámultam lefagyva, mintha már én is a sínhez tartoznék. Egyé váltam vele, mint a hó, amikor ráfagy a vasra. Talán most képes leszek rá... Semmi mást nem kell tennem, csak egy helyben állnom és várni, hogy megtörténjen. Lehunytam szemeimet és hallottam az apró kövek rázkódását, a sínek dübörgését, ahogy közeledik felém. A fék nyikorgását, ahogy megpróbál megállni a vonat, de már túl késő. Eljátszottam a gondolattal újra, hogy vajon milyen az, ha meghalok. Vajon könnyebb lesz? Nekem biztosan... Kinyitva a szememet farkasszemet néztem a közeledő monstrummal, de szinte időm sem volt reagálni a következőkre.
Valaki beugrott mellém, majd megragadtam karomat és a robogó vonat elől kirántva zuhant velem együtt a hóba.
- Neee! - kiabáltam, miközben szabadulni próbáltam a szorításból, de erősen a földhöz szegezett izmos karjaival. - Miért? Miért? - kántáltam a kérdést, miközben a vonat elszáguldott mellettünk és nem maradt utána semmi csak a csend.
- Nyugodj már meg! - Anthony volt az, aki a halál karmaiból ragadott szinte ki, mire teljesen ledöbbentem. - Azt hitted hagylak meghalni? Ennyire ostoba vagy? - Hallottam hangjában a megrovást, de nem érdekelt. Mégis milyen jogon avatkozik ő mindig bele az életembe?
Azonnal elrántottam a karomat, majd felkászálódtam nagy nehezen a földről.
- Senki nem kérte, hogy ments meg! - kiabáltam vele torkom szakadtából. - Nem volt jogod hozzá... Ki vagy te, az atyaúr istenség? He? - néztem rá és erősen gesztikuláltam és hadonásztam két kezemmel. Láttam, hogy feláll és alakja egy pillanat alatt felém tornyosul. - Legalább a szemebe nézz, hogy ha neked ugatok! - förmedtem rá idegesen és remegtem, de nem a hidegtől, hanem a dühtől. Ő csak ott állt és nézett rám, de valami hirtelen arra késztetett, hogy vissza vegyek hangszínemből. Az a tekintet, amivel engem illetett félelmetes volt. Arcát fürkésztem, majd zsebre dugtam kezeimet, megvártam, hogy esetleg mondjon valamit a kirohanásomra.
- Csak egyszer gondolj másokra és ne magadra, mikor eldöntesz valamit... Lehet, hogy nem volt jogom téged megmenteni, de neked sincs ahhoz jogod, hogy elvedd Christől és Danieltől azt az örömöt, hogy végre vissza kapják ennyi év után a húgukat. Egy önző dög tesz csak ilyet... - fordított nekem hátat, majd rágyújtott és megindult a musztáng felé. - Jól vésd az eszedbe ezeket a szavakat, mert nem mondom el még egyszer – szállt be a kocsiba és elhajtott.

Megrökönyödve álltam és csak bámultam, ahogy a közelben álló autó elhajtott, majd elszáguldott a hóesésben. Anthony itt hagyott... Talán jobb is, hogy elment, hisz mit ért volna el azzal ha marad? Semmit! Könnyáztatta szemekkel bámultam a semmibe és egyszerűen zokogni kezdtem. Az idegtől egész testem remegett, kabátom is át volt már ázva, hajam csurom vizes volt és rettentően fáztam. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Talán menjek haza? Életemben először bántam meg valamit és nem mertem lépni. Hová lett az az önbizalommal teli lány, akit valaha magamként ismertem? Elnyelte a sötétség és a fájdalom mocsara.
Lassan sétáltam cél nélkül, szinte öntudatlan állapotban a város felé, de magam se tudtam, hogy merre tartok, csak emeltem egymás után a lábaimat, ami nehezemre esett. Átöleltem a karjaimat teljesen és lehajtott fejjel baktattam a havas út szélén. Az autók elhúztak mellettem, de senki nem állt meg, mindenki sietett valahová, de én csak ráérősen sétáltam.
Üvegcsörömpölésre lettem figyelmes és láttam, ahogy egy félig üres tejesüveg gurult ki elém a járdára. Percekig néztem, majd lehajoltam érte és felemeltem azt. Tényleg tej volt benne... A sikátor sötétje eltakarta, hogy bármit is láthassak belőle, de pár pillanat múlva egy idős néni lépett ki onnét és rám nézett ráncokkal keretezett szemeivel, majd kezét nyújtotta.
Végignéztem rajta lassan, de egy-két dolog azonnal szembe ötlött. Lukas gumicsizmát viselt mind a két lábán. Szakadt melegítő volt rajta, ami nem hiszem, hogy ilyen időben a legjobb döntés lenne. Ahogy egyre feljebb vándorolt tekintetem láttam, hogy egy fura, poncsó szerű pulcsi van rajta, amit koszos volt, ahogy a többi ruhadarab is. Arca szintén piszkos volt, de ott volt valami rajta, ami nem fért a fejembe. A mosolya... Igen! Barátságosan mosolygott rám és még most is apró, ráncos kezét felém tartotta.
- Gyermekem – szólt hozzám anyókáknál megszokott érdes, de mégis lágy hangján. - Gyere velem – nézett rám, majd megindult a sikátor felé, de én csak bámultam utána és még mindig a kezemben tartottam a hülye tejes üveget, amit csak egy apró mozdulat lenne és máris szét törne darabjaira. Egy kicsit még ott álltam, mint egy nagy fasz a lakodalomba, majd végül egy lemondó sóhaj kíséretében utána indultam, de ami fogadott... Nem tudtam hová tenni a látványt.
Az idős anyókát több apró nyávogó szőrgombóc járta körül és követelték rajta a vacsorájukat, ami nálam volt.
- Kiscicák... - mondtam ki a nyilvánvalót és az öt doromboló kisállatokat néztem egy helyben állva. Persze nem tudtam eltekinteni attól, hogy milyen hely volt ez... A sikátor egy eldugott része, ahová a hó se esett be és szinte midig sötét volt, csak kevés fény volt, mintha szürkület lenne az égen.
- Gyermekem, mi a neved? - nézett rám az anyó, mire felé néztem, de ő még mindig mosolygott.
- Dylan – feleletem szűkszavúan és kissé elvarázsolva néztem a cicákat, mire az egyik a lábamnak dörgölőzött.
- Kedvel téged – guggolt le az állathoz az asszony. Megrántottam a vállamat, mondván, hogy biztosan csak azért hízeleg, mert nálam van a tej. - Én Mercy vagyok. - Hangja annyira nyugtatóan hatott rám, hogy elfelejtettem a vonatot, Anthonyt, a bátyáimat és a megannyi öngyilkossági kísérletet, noha azoknak nyoma még mindig karomon virított.
- Miért viseli gondjukat? Látszik, hogy így is elég baja van magának nélkülük is – sóhajtottam, majd leguggoltam az cicához és csak most szemléltem meg közelebbről. Kölyök volt még, alig lehetett pár hónapos. Ahogy végigsimítottam fekete bundáján és rám nézett azokkal a gyönyörű zöld szemeivel elmosolyodtam. Dorombolva simult bele a tenyerembe, mire én önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Elvesztették a családjukat, ahogy én is – mondja az anyó, majd kissé felnyögve felállt. Az öregség senkit se kerül el... Nem mondtam semmit, csak tovább simogattam azt az egyet, mire a többi is idesereglett. Volt itt fehér, cirmos, foltos és egy vörös is. - Adj nekik inni – hallottam meg Mercy hangját, mire körbe néztem, hogy hátha látok tálat, amibe beleönthetem a tejet.
A kiscicák azonnal a tej felé irányultak és mancsaik is teljesen belelógtak a tálkába, ahogy próbáltak közelebb kerülni a finomsághoz. Mosolyogva néztem őket, mire valaki a lábamnál dorombolt.
- Hát te? - néztem rá a fekete cicusra, mire az leült elém és csak nézett. - Nem marad semmi se, ha itt ülsz – ingattam fejemet, majd megsimogattam álla alatt és egy mozdulattal a tálkához tettem, mire ő is neki kezdett. - Aranyosak – jegyeztem meg halkan, majd felálltam és megbabonázva néztem őket, ahogy esznek.

Percekkel később már nem mardosott a magány. Sőt! Végre jól éreztem magamat és annyit nevettem, mint még soha talán az elmúlt években. Mercy mesélt nekem a családjáról, hogy hogyan vesztette el őket. Nem azért lett hajléktalan, mert iszákos lenne vagy műveletlen. Ellenkezőleg! Tanárként dolgozott egy közeli általános iskolában, de több, mint húsz éve egy tűzvészben elvesztette a családját és mindene oda lett. A gyász miatt felmondott munkahelyén és nem volt senkije, akihez fordulhatott volna, így idős korára kilakoltatták és az utcára került. Ahogy hallgattam a történetét rájöttem valamire. Nincs jogom ahhoz, hogy elítéljek másokat és arra se kaptam engedélyt, hogy úgy viselkedjek, mintha a világ dőlt volna össze attól, hogy Dake elhagyott... Másoknak sokkalta rosszabb és fájdalmasabb az élete, de én mégis... Mégis képes vagyok itt sajnáltatni magamat, ahelyett hogy változtatnék rajta. Nem voltam képes rá már, és ezt jól tudtam. Csak sodródtam az árral, nem tettem semmit. Ahogy nem ugrottam el a vonat elől se...
Kissé el is gondolkodtam, ahogy ott ültem az egyik pokrócon a földön, majd arra lettem figyelmes, hogy a kis fekete macska bevackolt az ölembe. A többiek persze egymással játszottak, birkóztak, míg ez az egy valamiért engem szemelt ki párnának.
- Ragaszkodik hozzád – mosolygott rám Mercy és a kezében két bögre gőzölgő leves volt. - A kifőzde tulajdonosa minden nap ad a maradékból. Tessék! - nyújtja felém a bögrét, mire elvettem és szinte azonnal érezni kezdtem a meleget, ami már szétfagyott ujjaimnak nagyon jól esik.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, majd megfújva a levest belekortyoltam. - Finom – jegyeztem meg halkan, majd tovább simogattam a cicát, aki a meleg levesem iránt érdeklődött. - Na, mi kéne? - nevettem fel halkan, majd megpöcköltem az orrát, mire tüsszentett én pedig felkuncogtam.
Lassan kortyolgattam a meleg ételt, de nem szólaltam meg. Most annyira jó volt, hogy eszembe se jutott beszélni. Mercy egy igazán kedves, idős hölgy, aki tiszteletben tartotta, azt hogy nem beszéltem a családomról és magról se. Semmiről!
Annyira elment az idő, hogy lassan beesteledett, de nem lehetett olyan késő. Nagyjából délután hat és hét között lehetett, mire úgy döntöttem, hogy ideje indulnom.
- Máris mész? - Mercy rám pillantott, miközben én letettem az apróságot az ölemből és felálltam.
- Igen, már... Jobb ha indulok – sóhajtottam halkan és a bögrét vissza adtam neki. - Köszönöm a levest – mosolyogtam, majd megindultam a sikátor felé, de hirtelen megbotlottam. A fekete cica ült előttem és nyávogott, ahogy rám nézett hatalmas szemeivel nem tudtam ellenállni neki. Lehajoltam és megvakargattam állát. - Mennek kell – szóltam hozzá lágyan.
- Vidd haza – ajánlotta fel, mire hirtelen rá pillantottam, majd vissza a nyávogó cicusra.
- Én... - kezdtem bele, majd hajamba túrtam. - Örömmel hazaviszem – mosolyogtam el és leguggoltam hozzá. - Na, lenne kedved velem jönni? - kérdeztem halkan, mire csak a kezemnek dörgölőzött. - Ezt igennek vehetem? - fordultam Mercy felé, mire ő bólintott és én pedig óvatosan ölbe kaptam az apróságot. - Köszönöm... - suttogtam halkan és szavaimat ismét az anyónak címeztem, majd megindultam az utca felé.

Nagyon boldog voltam és út közben nem is figyeltem semmire se, csak az apró jószágra, aki a kabátomban pihent. Próbáltam óvni a szél ellen és a hótól is. Az egyik kereszteződésnél álltam és épp piros volt a lámpa, így várnom kellett, de nem zavart, hisz most semmi nem volt képes elrontani a kedvemet. Látszik, hogy nagyon elkiabálta, igaz?
Kutya csaholásra lettem figyelmes, mire oldalra kaptam a tekintetemet és egy hatalmas szürke kutya száguldott felénk nyakán a pórázzal és nyomában a gazdájával. Szerencsére még sikerült elkapnia a pórázt a srácnak, így nem történt baleset. Már kezdtem fellélegezni, mikor a nagy dög rám ugrott és egy pillanat alatt megrémítette a kabátomban pihenő macskát, mire az nyakamat megkaparva próbált menekülni.
- Neeee! - kiabáltam hirtelen, de már túl késő volt. Fékcsikorgás hangja töltötte be a teret és egy apró koppanás a kocsin, és már vége is volt. Nem érdekelt, hogy még piros a lámpa, azonnal az úttestre szaladtam, de már kiérve láttam, hogy elkéstem. - Nem lehet! - sírtam el magamat és a havas aszfaltra borultam, majd az apró, már élettelen testet néztem az úton.
- Csak úgy elém ugrott – hallottam meg a sofőr hangját, de nem érdekelt.
- Kérlek, ne tedd ezt velem! - sírtam és felemeltem az apró testet, ami már nem mozgott és nem is lélegzett.
Ennyit ér ebben a világban bárkinek az élete. Bárhol, bármikor elvehetik tőled, még akkor is, ha nem szolgáltál rá. Mit vétett ez a védtelen kisállat? Semmit, mégis vesznie kellett. Könnyeim beáztatták apró testét, de mind hiába, soha nem fogják őt vissza hozni az életbe. Ennyi volt! Az élet mulandó és ha nem vigyázunk, akkor hamar kicsúszhat a kezeink közül, észre se vesszük, de már a kaszással nézünk szembe...