Nem, nem, nem és nem! Felejtsék el! Az iskola számomra tabu! Egyszerűen képtelenség, hogy én oda betegyem a lábamat!
Idegesen trappoltam fel újdonsült szobámba és az ajtót magam után be is csaptam, majd kulcsra zártam. Körbe tekintvén elakadt a szavam is. Azt tudtam, hogy tele vannak lóvéval, de hogy ennyire? Gyönyörű, kovácsoltvas ágy díszelgett a szoba közepén, rajta pedig sötétkék ágynemű volt. Végighúztam kezemet a hideg vason, majd a puha párnákon. A falak fehérek voltak mindenhol, a szekrények pedig már-már feketék. Egy másik ajtót kinyitva egy saját bejáratú gardrób fogadott. Természetesen az összes ruhám, ami valljuk be, hogy eléggé kevés volt, itt volt bent és még csak a negyedét se töltötte ki. Egy hatalmas, egész alakos tükörben megnézhettem magamat, ami vonzotta tekintetemet, de hamar kiléptem onnét. Luxuscella, remek! Bakancsomat lerúgtam a lábamról, majd inkább az ágy helyett az ablakhoz léptem. Kitártam és élveztem, ahogy a hideg, téli levegő átjárja az egész szobát. Megpróbáltam lenyugodni, de egyáltalán nem sikerült. Kinek menne mégis, ha két idegen pali akarná az embert irányítani, akik elvileg a „testvérei”? Hát, köszönöm szépen, de nem kérek belőle...
Kopogásra lettem figyelmes és azonnal oda kaptam tekintetemet.
- Dylan, kérlek, nyisd ki az ajtót – hallottam meg Chris lágy hangját. Még mit nem! Arra aztán várhat, hogy én valaha ajtót nyitok neki! Tovább bámultam kifelé az ablakon, de újra kopogott. Istenem! Ha elsőre nem reagálok, akkor gondolja, hogy majd másodjára fogok? Idióta... - Dylan! - emelte fel hangját, de tudtam, hogy nem lenne képes velem kiabálni. Gúnyosan elmosolyodtam, de amikor hallottam, hogy a zárral babrál a fejemhez kaptam.
Hogy az a jóságos ég áldjon szét!
Persze, hogy nem hagytam benne a kulcsot a zárba, ő meg volt olyan rendes, hogy csináltatott egy másolatot. Ennyit a bizalomról... Hogyan bízzak meg bennük, ha ők sem képesek egy kis bizalommal méltatni? Ezek után vessenek magukra.
Nem vártam meg míg újra elkezdi a felesleges monológját, hogy már pedig nekem iskolába kell járnom, mert soha nem fogok leérettségizni és nem lesz egy normális munkám. Elegek voltak a magánórák, amiket a nevelőm erőltetett rám.
Tudjátok, a szokásos hegyi beszéd, hogy jó kislányt neveljen belőlem, már rég nem használt. Hát, ezt nem tizenhárom év után kellene elkezdeni, apukám... Ja, bocs! Elvileg a bátyám és nem az apám.
Bakancsaim után kaptam, majd gyorsan felhúztam őket. Még épp időben léptem az ablakhoz, mert Mr. Jóságos testvér már be is lépett a szobámba. Lábamat átvetettem a párkányon, majd a következő pillanatban már ugrottam is ki. Szerencsére nem voltunk magasan. Már akinek a három méter nem magas. Egy hatalmas hókupacon landoltam. Mázli, hogy régebben megtanultam landolni...
- Viszlát! - kiáltottam, majd még visszapillantottam a földről. Christian döbbent arcát komolyan mondom le kellett volna fotózni.
- Dylan, azonnal gyere vissza! - kiáltotta. Vissza fordultam, majd hátra fele kezdtem lépegetni és úgy néztem rá. Egyszerűen megmutattam neki a középső ujjamat, amin egy fekete sárkány tekergett gyűrű gyanánt. Láttam arcán a csalódottságot, de nem érdekelt. Hátat fordítottam neki és mindenkinek, aki ebben a rohadt házban él és közük van hozzám. Elnyelte alakomat a sötét és hideg téli éjszaka...
***
Magam se tudtam, hogy hány órája bolyongtam az utcákon. Ez voltam én... A folyton csavargó lány, akinek lelkivilágát soha senki se értette meg. Igen, pont ezért lettem olyan, amilyen. Mindig csak átgyalogoltak szívemen és lelkemen, de megváltoztam. Most én voltam az, aki másokat kegyetlenül a földbe tiport... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megbántan eddigi életem minden egyes pillanatát. El se tudjátok képzelni, hogy mennyire felemelő érzés az, amikor félnek tőled és megalázkodva teljesítik minden kívánságodat. Hát, én tudtam...
Sóhajtva nyúltam a zsebembe, de egy petákom se volt. Mért is lenne? Ezek még annyival se dobtak meg, hogy tudjam magamnak venni valami kaját, nem még, hogy egy doboz cigire futotta volna.
Idegesen rugdostam egy kavicsot magam előtt, amikor az egy drágának tűnő autó szélvédőjét találta el. A riasztó bekapcsolt és a pénzes tulaj egyből megjelent. Egy magas és viszonylag helyes, harmincas évei közepén járó férfi állt meg az autó előtt és kikapcsolta a riasztót. Napbarnított arca volt és ébenfekete haja. Kék szemei csak úgy csillogtak a dühtől az éjszaka sötétjében. Hmm... Egyből átsuhant egy gonosz mosoly az arcomon.
- Mégis mi a fenét képzelsz te magadról? Ha egy karcolás is esett volna az autómon, simán feljelenthettelek volna téged, kislány – mondta idegesen és láthatóan nem örült a jelenlétemnek. Végignézte az autót, majd hallva, hogy megkönnyebbülten sóhajtott csak egy szánakozó pillantásra méltattam, amit nem vett észre.
- Nagyon sajnálom, uram – hajtottam le a fejemet megbánást színlelve. Hallottam, hogy a férfi közelebb lép hozzám.
Gyere csak közelebb te seggfej!
- Végül is nem történt semmi – mondta kedvesebb hangon. – Mégis mit keres ilyenkor erre felé egy ilyen fiatal lány? – érdeklődött. Ekkor éreztem úgy, hogy itt az ideje bevetnem magamat.
- Kidobtak... – görbült sírásra ajkam és a hatás kedvéért szipogtam is párat. Ez általában beválik. Éreztem, hogy megdöbben válaszomon és én erre számítottam is. Felnéztem, de ügyeltem, hogy a kapucni eleget takarjon arcomból. – Nekem... Nincs hová mennem... – erőltettem meg magam, de már akkora rutinom volt ebben, hogy nem sokaknak volt esélyük ellenállni.
- Ha esetleg... – hangjában hallottam, hogy habozik. – Gyere, a feleségem biztosan főzne neked egy forró teát – mosolygott rám a férfi, mire arcomon megjelent egy ördögi vigyor. Átkarolta vállamat, majd a lakás felé irányított. Magamban áldottam az utcán töltött három évet... Hééé! Valahogy nekem is meg kellett élnem...
A lakásba lépve jól eső meleg járta át testemet. Bekísért, majd leültetett a kanapéra és eltűnt. Addig volt időm felmérni a terepet. Körbe kémleltem a nappalit és látva, hogy milyen puccos helyre kerültem pár kósza könnycsepp miatt... Hát, büszke voltam abban a pillanatban magamra. Negyed óra múlva megjelent egy nő, kezében egy tálcával. Végigmértem. Férjével hasonló korú lehetett, talán kicsit fiatalabb. Ennyit azért leszűrtem én is, de nem foglalkoztam tovább vele. Elvettem a felém nyújtott csészét, ami eredeti porcelánból volt. Ez igen!
- Köszönöm, hölgyem – köszöntem meg illedelmesen, majd inkább a teámmal és a tervemmel foglalkoztam. A nőci nem sokára telefon hívást kapott, így sietősen távozott a lakásból. Erre csak felhúztam szemöldökömet, mert nem értettem, hogy az éjszaka közepén hová mehetett, de úgy voltam vele, hogy jobban jártam, hogy elhúzott. A férje ekkor mellém telepedett a kanapéra, mire én oldalra pillantottam. Csak nyugodtan, én ráérek.
- És... Mi a neved? - kérdezte és észrevétlenül a hátam mögé helyezte a karját. Észrevétlenül, mi? Csak szerette volna. Úgy voltam vele, hogy mért is ne... Hátra dőltem, úgy, hogy teljesen hozzá simuljon hátam a karjához. Ártatlan arccal néztem rá, mint aki meglepődött.
- Elisa. - Itt gondolkodnom kellett, hogy mit mondjak, de végül kinyögtem egy nevet, ami az eszembe jutott.
- Gyönyörű neved van – suttogta, majd egyik hajtincsemet kezdte tekergetni. Áradt belőle a pia szag. A rohadt életbe! Ezt eddig mért nem vettem észre? Viszont ha már itt voltam, akkor egye fene, de megpróbálok kicsikarni belőle egy kis pénzt .
- Kö... Köszönöm – tettem az ártatlan lánykát és letettem a bögrémet, majd felé fordultam. - Uram, nagyon köszönöm, hogy befogadott. A felesége igazán finom teát készített nekem. Mivel hálálhatnám meg önnek ezt? - kérdeztem halkan, de ügyelnem kellett arra, hogy még véletlenül se röhögjem el magamat.
- Lenne egy-két ötletem – suttogta, majd a nyakamhoz hajolt és belecsókolt. Testemen végigfutott a hideg, de nem a gyönyörtől, hanem az undortól, amit ez a disznó váltott ki belőlem. Valószínű, hogy félre értelmezte a dolgot, pillanatok alatt felém kerekedett és már is vetkőztetni kezdett. Pár másodpercre elfogott a félelem, de gyorsan visszatért nyugalmam és önbizalmam. Régen rosszul járt ez a perverz állat, amikor felhozott magához! Megfogtam kezeit, mire ködös, már-már teljesen ittas tekintettel nézett rám.
Anyám, hogy a fenébe nem vettem észre, hogy ez be van baszva?
- Uram, önnek felesége van – mondtam halkan, majd megpróbáltam kicsúszni alóla, de megszorította a karomat és maga alá rántva belepréselt a kanapéba, mire én automatikusan másik kezemmel pofon vágtam, amit lehet, hogy nem kellett volna. - Engedjen el! Maga perverz állat! - üvöltöttem és éreztem, hogy sajog a tenyerem.
Jó tanács. Soha ne álljatok le vitatkozni egy részeggel vagy ami a legrosszabb, soha ne üssétek meg, mert tuti, hogy ti húzzátok a rövidebbet!
- Te kis cafka! - ült fel, majd láttam, hogy tekintete elborult. Úgy éreztem, hogy ha nem teszek valamit, akkor ez most vagy meg fog erőszakolni vagy pedig megöl. Nem is tudom, hogy melyik a jobbik eset, szóval nem szívesen választottam volna. Cselekednem kellett. Szemem megakadt a kanapé melletti szekrényen lévő vázán. Nem haboztam...
A pillanat műve volt minden. Láttam, ahogy erős karját felemeli. Minden lassított felvételben történt. Behunytam szemeimet, majd megmarkoltam a vázát és a következőkben egy hatalmas csattanás és szilánkok ezrei csapódtak a földre egy tompa puffanás kíséretében. A férfi elterült a padlón és láttam, hogy fejéből szivárog a vér, de még él. Hevesen verdeső szívvel pattantam fel, de szerencsére volt még annyi lélekjelenlétem, hogy egy fiókos szekrényhez lépjek, amit kinéztem magamnak érkezésemkor. Minden fiókot kihúztam és kotorászni kezdtem bennük. Kezeim, mint minden alkalommal, most is remegtek, de nem érdekelt. Már a harmadik fiókban kutattam, amikor fájdalmas nyögéseket hallottam a hátam mögül. Összerezzentem, de nem néztem hátra.
- Rohadt ribanc! - üvöltötte a férfi. Kihúztam még egy fiókot, de kezeim már annyira remegtek, hogy alig bírtam kivenni a kezembe akadt borítékot. Szíven a torkomban dobogott és sokkal jobban izgultam, mint általában. Talán mert most nem volt velem Ő?
Hátra pillantottam a vérző halántékú férfira, majd vissza a borítékra. Rengeteg pénz volt benne. Ez kellett nekem, semmi más... Kabátom zsebébe csúsztattam a pénzt, amikor hallottam, hogy újra megszólal a férfi.
- Halló! Rendőrség? Szeretnék egy betörést jelenteni a 45. Utca, harmadik emeleti 26. számú lakásában – mondta, majd kinyomta a telefont. - Nem fogod elhagyni a házat, te ki semmirekellő tolvaj – mondta gúnyos mosollyal arcán, mire én kihúztam magamat és menekülési utat kerestem tekintetemmel. Csak egy út volt és az is három emelet magasan. Hogy a picsába fogok én innen megmenekülni?
Bakancsom elfordult és már szaladtam is az ablak felé, de szitkozódva vettem észre, hogy be van csukva. Csak egy kilincset volt időm kinyitni, mert támadóm elrántott és levágott a kemény padlóra, mire fájdalmasan felnyögtem.
- A rohadt életbe... - sziszegtem derekamat fogva, de nem sokáig voltam a padlón. A férfi felrántott, majd erősen az ablaknak vágott. Ez is elaludt, amikor az észt osztották anno... Egy gyors mozdulattal ellöktem a férfit és elfordítottam a másik kilincset, majd nem törődve a fájdalommal, felhúztam magamat az ablakba és kiléptem a párkányra. Még utánam nyúlt ez a szerencsétlen és elkapta a bokámat, mire testen megrándult. A szél süvített idefent és hajamat tépázta egyre jobban. Belekapaszkodtam az ablakkeretbe, majd másik lábamat lendítettem és egy nagyot löktem befelé rajta. Miután sikerült kiszabadítanom magamat, egyensúlyozva haladtam végig a párkányom, majd leereszkedtem a csatornán, mint egy profi. Végtére is az voltam, vagy mi a fene...
Idejében olajra léptem, mert már hallottam a rendőrautók szirénáját. A pénz köteggel a zsebemben szaladtam ismételtem a sötét, kivilágítatlan utcákon...
***
Csak szaladtam a sötét utcákon át, végig a szűk sikátorokon az éj leple alatt. A lámpák nem égtek körülöttem, bármerre mentem csak a sötétség vett körül, ami egyre jobban hívogatott.
Bakancsom a macskaköves utcákon hangosan kopogott, de nem érdekelt. A távolban hallottam, hogy követnek, a szirénák hangja újra felidézett bennem sok emléket. Rettegve álltam meg az egyik konténer mögött és megpróbáltam lenyugtatni szapora légzésemet. Hiába minden, mert torkomban hallottam szívem minden egyes dobbanását. Izzadtam és alig kaptam levegőt, torkomat egyre csak fojtogatta a félelem, ami lassan átcsapott rettegéssé.
Pár pillanatra csend telepedett a kis sikátorra, így csak azt lehetett hallani, ahogy a szél egyre jobban tépázza a közeli fák lombjait. Körmeimet rágva vártam, hogy a közeledő alakok távolodjanak. Feszülten kuporogtam a nyirkos fal mellett a sarokban és füleltem. Nem hallottam semmit és ez aggasztott. Nem! Nem találhatnak meg! Nem akartam, hogy újra visszavigyenek abba a házba. Mindent el akartam felejteni...
Óvatosan a konténer egyik sarkához sétáltam és kitekintettem. Nem láttam egy árva lelket se. Egy hatalmas megkönnyebbül sóhaj szakadt ki ajkaimból, de a következő pillanatban valami elsuhant mellettem. Ijedten kaptam oda tekintetemet, de nem láttam a sötétségen kívül semmit se. Nyeltem egyet és úgy döntöttem, hogy elindulok.
Pár lépés. Ennyi volt amit meg tudtam tenni. Két erős kar fonódott a derekamra és egyre csak szorított. Felsikoltottam és kiabáltam, de nem használt. Túl erős volt a támadóm és úgy éreztem, hogy nincs menekvés. Elkaptak... Erősen a falhoz nyomott, amit egy fájdalmas nyögéssel adtam tudtára, hisz a derekam még mindig sajgott amiatt a részeg vadállat miatt. Éreztem testének melegét és illatát... Ez az illat... Az nem lehet, hogy Ő...!
Csukott szemekkel vártam a megváltást vagy, hogy csináljon velem valamit, de nem történt semmit. Ez volt a nagy Dylan Roberts! Gyáva voltam és undorodni kezdtem magamtól ebben a pillanatban. Nem! Engem senki sem félemlíthet meg soha! Dacosan támadómra emeltem fűzöld szemeimet, majd a felismerés hatására pupilláim teljesen kitágultak. Két gyönyörű tengerkék szem bámult rám egészen közelről, melyet már-már fekete haj keretezett. Nyitottam volna számat, hogy megszólaljak, de ajkai követelőzően az enyémre tapadtak. Lehunytam szemeimet és átadtam magamat a régen várt érzésnek.
Egy könnyed mozdulattal felkapott, majd ismételten a hideg kőfalnak nyomott, én pedig átfontam dereka körül a lábaimat. Már nem féltem, hisz’ jól ismertem őt. Apró sóhajok hagyták el ajkaimat, miközben nyakamat csókolgatta. Én sem voltam rest. Lehúztam kabátját és pulóverét, majd pólója alá nyúlva végigsimítottam kidolgozott hasán. Ezek az izmok mindig is a gyengéim közé tartoztak... Forrón csókolt és csak másodpercekre szakadtunk el egymás ajkaitól, amíg levegőt vettünk.
- Annyira hiányoztál - nyögtem halkan, mire csak egy morgás volt a válasz. Úgy éreztem, hogy semmi sem ronthatja el ezt a pillanatot, de csalódnom kellett. Ismét!
- Mi a faszt csinálsz? - kiabálta egy ismeretlen hang, de a mámortól még nem tudtam beazonosítani helyzetét. D. a hang irányába nézett, de már nem volt ideje kitérni az arcát ért csapás elől. A földre esett én pedig fenékkel a hideg kőre. Nem sokáig voltam ott, mert felrántottak onnét.
- Dylan, mi a fenét képzelsz magadról? - fakadt ki karomat szorongatva fiatalabb bátyám, de rá se hederítettem. Kirángattam magamat szorításából, majd D. segítségére indultam. - Dylan!
- Ki a franc vagy te? Azonnal engedd őt el! - rángattam le róla az ismeretlent, majd D. elé álltam.
- Inkább örülj, hogy megmentettük a kis seggedet egy ilyen embertől – morogta a barna idegesen, majd Christian mellé lépett. - A húgod egy ribanc, már bocs – rántotta meg a vállát, majd odébb állt és rágyújtott. Legszívesebben tuti lenyomtam volta azt a rohadt cigit a torkán, de most nem lehetett. Mégis ki a franc ez az alak, hogy beleszól az ÉN életembe?
- Ki vagy és mit akarsz a húgomtól? - szegezte D.-nek a kérdést Chris, mire csak szemeimet forgattam. Semmi köze nem volt ehhez, de máshoz se. D.-re pillantottam, aki elmosolyodott, majd átkarolta derekamat, mire és azonnal mellkasának döntöttem fejemet.
- Dakota Prinstone vagyok. Örvendek.
Hamarosan síri csend lett. Semmi mást nem lehetett hallani csak a szél süvítését és az autók távoli zúgását. Az egyik oldalon Christian Roberts és egy idegen férfi. A másik oldalon Dakota és én.
Előző < > Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó